A kárpátaljai nagy hegyek közé vezeti Olbracht olvasóit, ott is egy távoli, eldugott völgy kis falujába, ám időben még messzebb, mint térben: egy darab megkövült középkorba, pedig a naptár az 1920-as évek lapjait pergeti. Polana zsidó hitközségének tagjai fölött állni látszik az idő. Az ősi hit rendíthetetlenségénél, az ősi szokások uralkodásánál talán csak szegénységük, megalázottságuk változatlanabb. Hogyan lehet kiszabadulni ebből a nyomorúságból, hogyan lehet átugrani a századokat? A Messiást váró hit makacsságával, kicsinyes üzleti fondorlatokkal vagy a szép, de immáron örökre szomorú szemű Sárár Hanna nyílt s életét is kockáztató lázadásával? A helyszín és a szereplők révén öszefüggő, tulajdonképpen trilógiának tekinthető elbeszélések erre keresik a választ. De a hangsúly mégis inkáb e különös, valósággal egzotikusnak mondható - s a második világháború során megsemmisült - világ rendkívüli átérzéssel való ábrázolásán van. Mert Olbracht nemcsak minden árnyalatában ismerte ezt a világot, hőseinek legapróbb lelki rezdüléseit, hanem a legmagasabbrendű irodalmi eszközökkel felejthetetlenül meg tudja eleveníteni, a történetek belső pátoszát olykor szelíd iróniával enyhítve, olykor gyöngéd humorba oldva, de mindvégig olyan hőfokon, mely csak a legnagyobb elbeszélők sajátja.
