Goethe nálunk eddig alig ismert tudományos művének, a Színtannak a közreadásával olyan válogatást adunk az olvasó kezébe, amely egyaránt élvezetére szolgál majd a természettudományok kedvelőinek, az irodalombarátoknak és művészeknek. Noha a Színtan a természettudós Goethével ismertet meg bennünket, meglepetésünkre éppen az a tanulság fogalmazódik meg bennünk a tanulmány elolvasása közben, hogy szinte lehetetlen szétválasztani Goethében a költőt és a tudóst. A nagy német klasszikus természetszemlélete éppoly személyes elevenséggel nyilvánul meg geológiai, botanikai, ásványtani, meteorológiai és színelméleti írásaiban, mint panteisztikus költeményeiben, természethimnuszaiban. Meghitt, intuitív viszonya a természethez, kísérletező kedve, tárgyszerű vizsgálódásának érzékletes leírása bizonyítja, mint találkozott össze Goethe géniuszában a rendszerező tudásszomj és a művészi fogékonyság. A mai olvasó számára az elfogulatlan és kreatív természetmegfigyelés avatja kivételes élménnyé a Színtant.
Goethe Színtanának legtöbb megállapítása máig nem veszített érvényességéből. Amint Eckermann 1829. február 19-i feljegyzése tanúsítja, a költő maga is színelméletére volt a legbüszkébb; szinte, némi túlzással, költészete fölé helyezte:
"Mindazt, amit költőként alkottam, nem sokra tartom. Kiváló költők éltek koromban, még kiválóbbak előttem, s hasonlóan kiválók fognak élni utánam. De hogy századomban a színtan bonyolult tudományában én vagyok az egyetlen, aki tudja az igazat, erre büszke vagyok, és ezért sokak fölött állónak érzem magam."
