Kiemelkedő prózaírónk összegyűjtött novelláit, egy életműsorozat első kötetét tartja kezében az olvasó. Hatvannégy írást - a legkorábbi 1965-ben keletkezett, a legutóbbi 1984-ben. Amilyen rendhagyó volt Jókai Anna indulása - a változatos életpálya után viharos sikerrel robbant be a magyar irodalomba -, későbbi köteteivel is újabb és újabb meglepetést okoz olvasóinak és kritikusainak. Szuverén alkotó. Nem térítették el a konvenciók, a biztos sikert ígérő megoldások, és e két évtized termésével szembesülve az is világosan kiderül, hogy noha hősei magukon viselik a kor lenyomatát, sohasem a "politika" határozta meg sorsukat. "Novelláim nagy részét olyan figura- és magatartásmodellek indították el, amelyek számomra és a mű számára az illúziók csődjét bizonyították - mondta 1972-ben egy interjúban. Valóban, a sűrű anyagban vergődő, jobbra vágyó, magasabbra törő szegény kis emberkék világa nevetésre, de még mosolyra sem adott okot. Jókai Anna pedig nagyon érzékeny a szenvedés bármilyen megnyilvánulására. A Kötél nélkül (1969), A labda (1971), és a Szeretteink, szerelmeink (1973) novelláiban azonban nem csak azt kutatta, hogy él az ember, legalább olyan fontos volt már akkor is számára: miért? Önismeretre nevelő próza - mondták róla a hetvenes évek középén, mikor válogatott novellái először megjelentek A reimsi angyal (1975) című kötetben. A panasz leírása (1980) novelláinak olvasásakor azonban már világossá vált az az ív, amelyre mintegy utólag is fölfűzhetők lettek a korábbi "realist" írások. Mit is mond a címadó novella hőse? "Professzor úr: kísérelje meg a lehetetlent. Szeretném látni a napkoronát, kormos üveg nélkül - színkép bontott skáláját szabad szemmel is a fényben: fölismerni és elbírni az ibolyántúli és infravöröset....tegye életemet az igazság legfelső polcára - mert csak onnan látszanak eredetükben és céljaikban a dolgok, mert csak ott szűnik meg végleg a rémület." Innen már nem fordulhatott vissza, a maga alkotta, fölfelé törekvő és egyre táguló spirál vonzotta magáva. Novellisztikája egyre elvontabb lett, a Jöjjön Lilliputba! (1985) című kötetben megjelentek a parabolák, a bölcseleti írások, kibomlott a gondolatok költészete. Nyolc esztendeje nem adott ki szabályos novellát. A kispróza hagyományos formái helyett "leveleket" írt a nagynénihez (Az együttlét című kötetben, 1987) és sűrített szellemiségű "apokrif imákat" (A töve és a gallya, 1991). "Vándorlás a kereszten" - mondta az utóbbi évek esszéiről.
