"Én mindig is úgy éreztem, hogy nekem mindenek előtt az irodalom a sorsom: vagyis, hogy jó és sok rossz fog velem történni: de mindig tudtam, hogy előbb-utóbb minden átalakul szavakká, főleg a rossz dolgok, hiszen a boldogságot nem kell átalakítani, a boldogság öncélú." - írta néhány évvel halála előtt az argentín Jorge Luis Borges (1899-1986), s valóban: úgy élte végig cifra századunkat, hogy mindent irodalommá lényegített. Család, barátság, szerelem, munka egyaránt a szó művészetéhez kötötte, és semmi, se megaláztatások, se diktatúrák, se a meg nem kapott díja, még csak a megvakulás sem tudta eltávolítani a könyvek világától. Sokezer oldalas életműve mégsem lett könyv-világ: roppant irodalmi, művelődés-történeti, és bölcseleti tudása mélyén nagyon is sebezhető, érző szív dobog, mely hol szabályos, hol döcögő vagy épp meg-meglóduló ritmussal ver a kétségek közt gyötrödő ember kozmikus morzejeleit, amint kétségtelenül eredeti stílusú, bravúros szerkesztésű és lenyűgöző eszmeiségű prózájából is kihallatszik az a bizonyos írói-emberi hang, amelyen Borges mintegy monologizálva vall a lét, a való, a tér, az idő, az ego, a nyelv a művészet alapkérdéseiről.
