A Kis Filokália a keleti egyház szerzetesatyáinak tanításait tartalmazza az imádságról. Olyan misztikus tartalmú írásokból álló gyűjtemény, amely a keleti egyház legelterjedtebb könyvei közé tartozik. Aszkéták és misztikusok állították össze, akik összeköttetésben érezték magukat a keresztény életvitel leggyümölcsözőbb hagyományával, s végső céljuk az istennel való egyesülés volt. Ehhez az imát hívták segítségül.
A Filokáliából megismerhetjük a keleti egyház aszketikus kolostori életét és teológiai-misztikus küzdelmeit, valamint ezeréves történetének szellemi törekvéseit. Olyan aszkéták és misztikusok állították össze a benne egybegyűjtött írásokat, akik az aszketikus életvitel legnemesebb hagyománya szerint éltek. Arra törekedtek, hogy ezt a hagyományt tapasztalataikkal gazdagítva továbbadják a következő nemzedéknek. A Filokália mondásokat, tanításokat tartalmaz, amelyeket maguk az aszkéták vagy tanítványaik és kortársaik őriztek meg szájhagyomány útján, és rögzítettek írásban. Megnyilatkozásaikban érezhető az a szellem és szándék, hogy nemcsak a hagyomány továbbadására, hanem megtartására is törekedtek.
Így vált a Filokália az aszketikus kolostori élet pedagógiai kézikönyvévé. Jóllehet elsősorban a szerzetesek vezérfonala volt, mégis hasznossá vált a világiak számára is, hiszen a keresztény élet végső célkitűzése szerzetesek és laikusok számára – az eltérő életkörülmények ellenére – ugyanaz, s e cél nem más, mint az Istennel való egyesülés.
Az őskereszténység eszkatologikus szellemű beállítottsága – bár az eljövendő Isten-országa utáni vágyakozás nem teljesült be – élénken tovább élt a keleti hitéletben. Az evilági életet feltétlenül szükséges előkészületnek tekintették Isten országának eljövetelére. A földi élet a keresztény ember számára vándorlás csupán, emelkedés a mennyei élet felé a bűnös világ veszélyein és kísértésein át. Az emberre nem Isten, hanem saját bűnei és Istentől való eltávolodása kényszerítette rá ezt a világot. E veszélyek legyőzése, személyes felelősséggel, válasz lehet Isten határtalan szeretetére, mely Krisztus önfeláldozásában, kereszten vállalt szenvedésében nyilatkozott meg. Eszerint az ember abban ismeri fel saját útját, hogy minden földi dolgot legyőz Krisztus feltámadása és megdicsőülése révén. Ez a megtisztuláshoz vezető út csak állandó lelki harcban érhető el. A teremtmény ezen az úton közeledhet Istenhez, hatolhat be az isteni dolgokba, és így dicsőülhet meg.
Az atyák a földi dolgokról való lemondást legtökéletesebben a magányban, a remete- és szerzetesi életben tudták megvalósítani. Ez az élet egyúttal felszólítás is volt minden keresztény számára, akik őszintén törekedtek a földi dolgoktól való megtisztulásra és az eljövendő Isten-látásra. Ezért világított bele oly erőteljesen a sivatagi atyák üzenete a gyakorlati keresztény életbe.
A keleti aszkézis célja az volt, hogy a testet, a lelket és a szellemet a tiszta szellemi imádság vagy az Istenben való elmerülés által fokozatosan elvezesse az Istennel való egyesülésig. Ez a cél határozta meg a lelki küzdelem módszereit és eszközeit, melyeket személyes élmény alakított és adott tovább nemzedékről nemzedékre. A keleti aszkézisben a rend iránti igény igen fontos szerephez jut. A lelki harcot és fejlődést egységesnek tekintik, bár az előrehaladás a megtisztulás, a megvilágosodás és a tökéletesség fokaira tagozódik. A test, a lélek és a szellem a bűn törvénye alatt állnak, ezért meg kell tisztulniuk és egyensúlyba kell kerülniük, hogy majd a „Paradicsom létráján” Istenhez emelkedhessenek.
