A szemléletben él a szép.
Mikor egy-egy műremeket szemlélése által birtokunkba veszünk, szinte második létet adunk neki, megalkotjuk újra. A müvész nemes, finom idegrezdületeiből és lelki mozzanataiból ismételünk meg sokat a műélvezésben. Ez is „mimesis", utána-átélés, S e megismétlés, ha jól! végeztük, már élő alkotás lesz, épen nem holt másolat. Ezért beszélhetünk a müélvezésről szinte mint művészetről. A müélvező művésszé válik; megismétli körülibeiül azt a műalkotási stádiumot, mikor Baldensperger szerint (La Littérature, 39. o.) „A művészi koncepció még alig válik el szerzőjétől, s a kifejezés még szinte belső marad."
Théophil Gautier Baudelaire tanulmányában találkozunk a műélvezés egy sajátos művészével, Fernand Boissard-ral, ki „egyformán értett a festészethez, a költészethez és a zenéhez; de benne mintha a műélvező ártott volna a művésznek; nagyon lefoglalta idejét a csodálás; minden erejét az elragadtatásban adta ki... Ugy csodálta a szépet, hogy a nagy csodálásban elfellejtette kifejezni; s amit ily mélyen megérzett, azt - ugy hitte - már ki is fejezte, tegyük hozzá; kifejezte belül, a mély megérzés által.
