„Hogyan viselkedjünk Apokalipszis idején? Talán az a legfontosabb, hogy ilyenkor legyünk az átlagosnál figyelmesebbek egymás iránt. Másfelől ne vegyünk mindent túl komolyan. A tréfa sokat segít."
Kurt Vonnegut 12 olyan írását tartalmazza ez a gyűjtemény, amelyek még soha, sehol nem jelentek meg. Valamennyit áthatja a szerző erőszakkal szembeni kérlelhetetlen elutasítása éppúgy, mint lesújtó véleménye az emberiség pusztítás iránti olthatatlan szenvedélyéről. A legtöbb írásnak még a keletkezési dátumát sem ismerjük, de bármikor születtek is, mindegyikben felfedezhetjük Vonnegut lenyűgöző tehetségét, a csak rá jellemző abszurd világlátást. A novellák között találunk szívszorító visszaemlékezést Drezda lerombolásáról, keserűen mulatságos történetet három, hadifogságban sínylődő közlegényről, akik a hazatérés utáni első otthoni ebédről ábrándoznak. És szó esik arról is, hogy milyen iszonytatóan nehéz megvédeni gyermekeinket az agresszió kísértéseitől. A kötet meglepetéseket is tartogat az Olvasó számára. Például a fiatal Vonnegut levelét, amelyet 1945-ben a frontról írt családjának, hogy értesítse őket: hadifogságba esett Németországban. Vagy az idős Mester utolsó beszédét, amelyet halála miatt már nem tudott elmondani, így azt fia olvasta fel a Vonnegut-év megnyitóünnepségén. Az a Mark, akinek a kötethez írott bevezetője még közelebb hozza az Olvasóhoz az Apát, akibe „az egész világ fülig szerelmes". Az Ördögcsapda mindent elmond a korról, amelyben élünk, ugyanakkor árnyaltabbá teszi Vonnegut portréját is. A novellákat olvasva és a könyvet illusztráló különös képzőművészeti alkotásokon eltöprengve jobban megismerjük az írót, a szülőt, a művészt, a humanistát. Kurt Vonnegut nem hagyott el bennünket. Üzenete most is az elevenünkbe vág: kevés dolog törékenyebb az emberi méltóságnál. „A fenébe! Egyszerre fogom mindenkinek a pártját. Mert értem, mitől olyanok, amilyenek."
