A cím „Toborzó", reklámszövegnek hat, tehát fellengzős egy kicsit, de-az igazság javára túloz a szerző. Ugyanakkor végig érződik rajta a „bizonytalanság", vagyis nem befejezett semmi, félig kész, „torzó"...
A könyv olvasásakor többféle hatások keverednek bennem. Végighúzódik az 1980-as évek közepének hangulata, hiszen 1984-1985 között íródott. Tükröződik benne a kor realitása is pl. az akkori bér- és nyugdíjviszonyok. Érződik a vájárokért, a vájárképzésért érzett aggodalom, a továbblépés a fejlődés lehetőségeinek a keresése amit az író - a megszólaltatott vájárok, és szakemberek - a bányászat rangjának, tekintélyének, kiemeltségének a visszaállításában lát.
Furcsa paradoxon ma tíz év után 1995-ben a könyv olvasása, hiszen „a bányászat rangjának, tekintélyének, kiemeltségének a visszaállításából" nem lett semmi. Sőt! A bányászatot visszafejlesztették, és vele együtt sorvad el a nappali tagozatos vájárképzés.
Ladányi András egyik fő törekvése, hogy felvázolja a bányászat szakmunkásrétegének, a vájároknak sajátos arculatát. Lenyűgöző adatmennyiséget sorakoztat fel. Ezt erénynek tartom.
A szerző nem elfogulatlan. Elfogult a bányászat, ezen belül is a vájárok javára. Ugyanis maga is vájár volt. A személyes indíttatáson, s a gondos kutatómunkán túl újságírói, szociológusi tulajdonságok, eszközök is segédkeztek az írásban. Nem esik túlságosan az elfogultság csapdájába, mert tudatosan törekszik az objektivitásokra, végigvonul a könyvön a dokumentumjelleg.
