Laura Markham
A békés szülők boldog gyermekeket nevelnek (részlet)
Egy régi mondás szerint a gyermeknevelés a legnehezebb munka a világon. No de miért olyan nehéz? Amikor felteszem ezt a kérdést a hallgatóságomnak, a szülők általában két okot szoktak felvetni. Először is rendkívül nagy a tét, másodszor pedig nincsenek világos válaszok a tekintetben, hogyan kell jól csinálni. Az első indok helyénvaló, a második már nem annyira. A tét nyilvánvalóan nagy, ám az igazság az, hogy rengeteget tudunk arról, hogyan lehet boldog, felelősségteljes, figyelmes, érzelmileg egészséges és önfegyelemre képes gyermeket nevelni. Számos értékes kutatás áll a rendelkezésünkre ebben a rendkívül fontos témában, és a szülők nagy örömmel fogják tapasztalni, hogy mind
mennyire észszerű. Az idevonatkozó kutatások újra meg újra arra a következtetésre jutnak, hogy azoknak a szülőknek vannak a legcsodálatosabb gyermekeik, akik szerető, tiszteletteljes ráhangolódással válaszolnak minden egyes gyermek egyedi szükségleteire, miközben támogató határokat jelölnek ki számára, és építő módon fejlesztik az érzelmeit. Észszerű, ám nem könnyű. Minden szülő tudja jól: a nehézség abban rejlik, hogy uralkodni tudjunk a saját érzelmi impulzusainkon és, még ha csak időnként is, de képesek legyünk megvalósítani mindezt.
A különböző gyermekek egyéni igényeitől függetlenül önmagunkon is dolgoznunk kell, ha jó szülők akarunk lenni. Nem a gyermek kelti bennünk a dühöt vagy a nyugtalanságot, amely beindítja a hatalmi harcokat; a düh és a nyugtalanság saját félelmünkből és kétségünkből ered. Saját gyermekkori élményeink, kisgyermekként elszenvedett enyhébb és súlyosabb traumáink mind részei annak, akik vagyunk. Ráadásul azon részeinkről
van szó, amelyek átveszik az irányítást, valahányszor feldúltak vagyunk. Tehát amikor dühbe gurulunk vagy megijedünk, tudhatjuk, hogy szinte mindig egy gyermekkori rossz élményünk irányítja a reakcióinkat. A gyermekek gyakran különös érzékenységgel képesek rátapintani a saját gyermekkorunkból eredő boldogtalan érzésekre, vagyis csak úgy lehetünk békés szülők, ha éber figyelemmel megakadályozzuk, hogy a régi érzések új problémákat okozzanak.
Valójában mindaz, amit a legtöbben kívánunk a gyermekeinknek, a saját belső munkánkon múlik. Mindannyian olyan embert akarunk nevelni a gyermekünkből, aki boldog, élvezi mások szeretetét és szerencsés a szerelemben. Ha képesek vagyunk átgondolni saját kisgyermekkori kapcsolatainkat és megtanulunk gondoskodóan törődni magunkkal, akkor mindannyian azt a biztos kötődést nyújthatjuk a gyermekünknek, amely egész élete során alapot nyújt számára a szerető kapcsolatokhoz. Abba nincs beleszólásunk, hogy mi történik vele, azonban növelhetjük annak esélyét, hogy olyan emberekkel vegye majd körül magát, akik jól bánnak vele, és hozzásegítik ahhoz, hogy megtalálja az élete értelmét.
A nevelésünkkel azt is szeretnénk elérni, hogy a gyermekünk képes legyen irányítani a viselkedését, egyrészt azért, mert így könnyebb együtt élni vele, másrészt azért, mert szülőként ez a dolgunk. Tudjuk, hogyan nevelhetünk ilyen gyermeket. Ha szabályozzuk az érzelmeinket, akkor ő is megtanulja szabályozni a sajátjait. Ez pedig lehetővé teszi számára, hogy a viselkedését is irányítsa, feltéve, hogy elég mélyen kötődik hozzánk ahhoz, hogy így akarjon tenni.
Végezetül azt is szeretnénk, hogy a gyermekeink sikeresek legyenek. Nem feltétlenül abban az értelemben, hogy megszerzik a társadalmunk kínálta, teljesítményért járó jutalmakat, hanem olyan értelemben, hogy felfedezik, csiszolgatják és egész életük során megosztják egyedi adottságaikat a világgal. Ennek kapcsán is tudjuk, hogyan segíthetjük őket. Ez jórészt azon múlik, hogy képesek vagyunk-e kezelni a saját aggodalmainkat. Ha igen, akkor a gyermekünk szabadon felfedezheti önmagát és a világot, illetve növelheti az önbizalmát és a rugalmas ellenállását.
Néhány gyermek nehezebb természettel megáldva születik, és az ő esetükben a szülőként végzett belső munkánk még fontosabb. Azonban attól függetlenül, hogy születésekor mit hoz magával a gyermekünk, a neki adott válaszreakcióink módja fogja alakítani a képességét, hogy a lehető legtöbbet kihozza az életéből. Néha örömmel tölt el, néha elkeserít, néha fellelkesít, és lesz úgy, hogy felbosszant bennünket. Teljesen véletlenül – de tényleg – néha azt kéri tőlünk, hogy mi is fejlődjünk. Ha képesek vagyunk észrevenni, amikor egy érzékeny pontunkra tapint, és vissza tudjuk nyerni a lelki egyensúlyunkat, mielőtt a tettek mezejére lépnénk, továbbá ha képesek vagyunk lecsillapítani magunkban a nyugtalanságunkat, elgondolkodni a saját tapasztalatunkon és megbékélni vele, akkor boldog, érzelmileg egészséges és minden értelemben
sikeres gyermeket nevelhetünk. Boldog gyermeket nevelő békés szülővé válhatunk.
Hogyan hagyjuk abba a kiabálást? (részlet)
A szülők többsége kiabál. Jórészt még csak észre sem vesszükhogy ezt tesszük. Egyre hangosabban és hangosabban. Vagy nagyon is tudjuk, hogy mit teszünk, csak épp az adott pillanatban teljesen jogosnak tűnik. Végtére is,
láttad, mit
művelt az a gyerek?!
Azonban mindannyian tudjuk, hogy a gyermekeink jobban reagálnak, ha nem kiabálunk. A kiabálás tovább fokozza az egyébként is nehéz helyzetet, és a széllökésből azonnal vihar kerekedik. Mégis, hogyan várhatnánk el a gyermekünktől, hogy uralkodjon az érzelmein, ha mi magunk sem tudunk uralkodni a sajátjainkon?
Ellenben, ha képesek vagyunk megőrizni a nyugalmunkat, az mindenki mást is lecsillapít. Az érzelmi szabályozás modelljéül szolgálunk. Képesek vagyunk hatékonyabban közbelépni a probléma megoldása érdekében. A gyermekünk elsajátítja, hogyan mozdulhat el a zaklatottságból a nyugalomba, erősödik a kapcsolatunk, gyakrabban működik együtt velünk és egyre inkább képes uralkodni a saját érzelmein.
Ha őszinték vagyunk, tudjuk, hogy a saját sérelmeink miatt üvöltözünk. Vannak olyan szülők (tényleg vannak!), akik képesek együtt érzően, sőt akár tréfálkozva tekinteni ugyanarra a viselkedésre. Mert bármennyire rosszul viselkedik is a gyermekünk, a viselkedésével segítségért kiált. Néha arra van szüksége, hogy egyértelmű határokat szabjunk, de sohasem azt kéri tőlünk, hogy utálatosak legyünk. Üvöltözve nem tudunk segíteni neki.
A kiabálást nem könnyű abbahagyni. Annak ellenére, hogy rettenetesen szeretnénk felhagyni vele, azon kapjuk magunkat, hogy már megint üvöltünk. Ha velünk is kiabáltak gyermekkorunkban, hatalmas erőfeszítést igényel máshogy tenni. Ha azonban tudjuk, hogy abba akarjuk hagyni, biztosak lehetünk benne, hogy ez teljes mértékben lehetséges, bármilyen mélyen bevésődött mintáról legyen is szó. Nem kell hozzá atomfizikusnak lenni. Nagyjából három hónapot vesz igénybe. Mintha csak zongorázni tanulnánk. Ma elkezdünk hangsorokat játszani, naponta gyako-
rolunk, és hamarosan egyszerû dallamokat is le tudunk játszani hallás után. Egy éven belül már egy egész szonátát elzongorázhatunk. Több száz olyan szülővel találkoztam, aki megtette.
Hogy nehéz lesz-e? Igen. Nem történik meg varázsütésre. Állhatatos, napi erőfeszítést igényel. Senki sem tudja helyettünk megtenni. Szinte csodának tűnhet, ha sikerül, mégis olyasvalami, amit mi magunk is véghez tudunk vinni. Ha folyamatosan dolgozunk rajta, egy nap hirtelen azon kapjuk magunkat, hogy már nem is emlékszünk, mikor kiabáltunk utoljára. Belevághatunk?
- ÁLLJUNK MEG ÉS LÉLEGEZZÜNK minden alkalommal, amikor azon kapjuk magunkat, hogy felemeljük a hangunkat, vagy épp felemelni készülünk. Hogyan?
- HALLGASSUNK EL, amint észrevesszük, hogy kezdjük elveszíteni az önuralmunkat. Fogjuk be a szánkat. Nem tudjuk megállni, hogy csendben maradjunk? Hümmögjünk, ha nagyon muszáj, de ne szóljunk egy szót se.
- ENGEDJÜK EL. Teljesen engedjük el az egészet egy pillanatra. Nem vészhelyzetről van szó. (Ha mégis, akkor mindenkit helyezzünk biztonságba, majd térjünk vissza ehhez a gyakorlathoz.) Egyszerűen vonjuk ki magunkat a helyzetből.
- EMLÉKEZTESSÜK MAGUNKAT: MI VAGYUNK A FELNŐTTEK, és a gyermekünk minden tettünkből tanul, a jelen pillanatban is. Nézzünk rá, és mondjuk ezt: „Nagyon igyekszem nyugodt maradni. Nem akarok kiabálni. Hadd higgadjak le egy kicsit, és majd később újra megpróbáljuk megbeszélni, rendben?”
Amikor túlterheltnek érezzük magunkat
- Összpontosítsunk arra, ami fontos. Megetettük a gyermekeinket? Megöleltük, és elmondtuk nekik, mennyire imádjuk őket? A gyermekek érzékelik, amikor feszültek vagyunk és eltávolodunk tőlük, és ennek hatására negatív módon fejezik ki az érzelmeiket. Gyakran (számukra is) elég egy ölelés ahhoz, hogy visszataláljanak a jobbik énjükhöz.
- Keressünk támogatást. A gyermeknevelésnél nincs keményebb munka a világon. Mindnyájunknak több támogatásra van szükségünk. Ahogy az esszéíró Anne Lamott mondja: „Kezeljük úgy önmagunkat a nap folyamán, ahogy azt a kedvenc hóbortos bácsikánkkal tennénk: jó humorérzékkel és apró élvezetekkel.” Nem, nem extra adag sütikre gondolok. Mit szólnánk inkább egy édes csókhoz a párunktól (még ha jelenleg a házasságunk nem is tűnik tökéletesnek)? Egy öleléshez a gyermekünktől (annak ellenére, hogy ô sem tökéletes!)? Vagy ahhoz, ha találnánk valakit, akinek kiönthetjük a szívünket (és aki nem próbál majd helyretenni sem minket, sem a gyermekünket)?
- Nyújtsunk támaszt magunknak. Beszéljünk magunkkal úgy, ahogy olyasvalakivel tennénk, akit szeretünk. Függesszünk ki inspiráló üzeneteket az egész házban, melyek feldobják a hangulatunkat. Hagyjuk a piszkos edényeket, és inkább vegyünk egy kellemes, forró fürdőt. Engedjük meg magunknak, hogy igazán gyönyörködjünk a naplementében. Elalvás előtt gondoljunk három olyan dologra, melyet nagyra becsülhetünk önmagunkkal kapcsolatban. Aludjuk ki magunkat.
- Ha „elszakad a cérna”, hozzuk ki a legtöbbet a helyzetből. Na jó, ezt elszúrtuk. Használjuk ezt a lehetőséget annak a fontos leckének a szemléltetésére, hogy egy érett ember hogyan kér bocsánatot, kapcsolódik újra a másikhoz és teszi jóvá, amit tett. Minden válsághelyzet egy lehetőség a kapcsolat elmélyítésére, ha mindkét fél hajlandó nyitott szívvel látni a dolgokat.
- Kezdjük újra. Amikor azon kapjuk magunkat, hogy már megint felemeljük a hangunkat, álljunk meg, lélegezzünk mélyeket és mondjunk valami ilyesmit: „Annyira sajnálom, már megint előbújt a házsártos énem... Próbáljuk meg újra... Szóval, a következőt akartam mondani...” Ily módon felelősséget vállalunk a saját ingerültségünkért, ezért a gyermekünk nem érzi rossznak magát. Ezenkívül példaként szolgálunk számára, hogy ő is rendezni tudjon helyzeteket.
- Értékeljük nagyra a gyermekünket. Még ha az őrületbe kerget is, mindig van benne valami, ami szerethető. Amikor észrevesszük benne a szerethető dolgokat, az olyan, mintha azt mondanánk neki: „Ebből kérek még.” Ettől csak úgy ragyogni fog.
- Soha ne távolodjunk el érzelmileg. A gyermekünk ránk van utalva a tekintetben, hogy a lehető legjobb képet alakíthassa ki önmagáról. Ha azt érzékeli, hogy csalódottan lemondtunk róla, ő is le fog mondani magáról. Letért a jó útról? Térítsük vissza! Csak ne tévedjünk vele együtt „rossz útra”. Öleljük át szeretettel, és minket követve újra rá fog találni a helyes útra.
- Mindig válasszuk a szeretetet. Odafigyeléssel észre fogjuk venni, hogy az élet folyton választási lehetőségeket kínál. Legyünk-e szigorúak a gyermekünkkel, mert attól rettegünk, hogy ha nem vagyunk azok, akkor nem fog tanulni? Bebizonyítsuk-e a párunknak, hogy nekünk volt igazunk? Megengedjük-e magunknak, hogy abbahagyjuk a takarítást és inkább vegyünk egy jó meleg fürdőt? A mélyben minden választás a szeretet és a félelem között dől el. Válasszuk a szeretetet minél gyakrabban. Minden nap kínál új lehetőségeket arra, hogy oly módon kommunikáljunk a gyermekünkkel, amely mindkettőnk számára gyógyító hatású. Az életünk a választásaink összességéből áll. Biztos, hogy fogunk rossz döntéseket hozni, azonban minden jó választással javítunk az arányon.
Természetesen, ha
mindennap rossz napunk van, az annak a jele, hogy valamin változtatnunk kell az életünkben. Megérdemeljük, hogy jól érezzük magunkat. A gyermekünk pedig a legjobbat érdemli belőlünk, nem csak a „romjainkat”.
