Sidney, május Daniel Clayton, ha lett volna kedve, ezerszer is elátkozta volna azt a májusi napot, amikor kapcsolatba került a kenguruvédőkkel. Annál is inkább, mert bár őszintén szólva, semmi kifogása nem volt az erszényesek ellen, korábban eszébe sem jutott volna megvédeni őket. Úgy gondolta, van elég eszük a kenguruknak, hogy megvédjék magukat. Ha meg nem, magukra vessenek. Sem a hadihajón, ahol korábban szolgált, sem pedig a rendőrség kötelékében nem foglalkoztak ugyan tudományos alapossággal a természetes kiválasztódás törvényével, Clayton mégis meg volt győződve róla, hogy az ügyesebbek, találékonyabbak, egyszóval az életrevalóbbak, megtalálják a boldogságukat; míg az ütődöttek, gyengék vagy tompa eszűek szépen kihullanak a rostán. Ha megkérdezték volna, mi a véleménye a kengurukról alighanem csak a vállát vonogatta volna. Megértette a farmereket is, akik torkig voltak a kenguruk okozta károkkal, a húsipart is, amely jó pénzért értékesíteni tudta húsukat, de végső soron megértette a kengurukat is, "akik" ódzkodtak tőle, hogy konzervdobozban fejezték be az életüket. Claytonnak az volt a véleménye, hogy az élet harc: a lovasok és puskások megpróbálják elkapni az erszényeseket, azok viszont igyekeznek eltűnni a balfenéken, és bosszúból vadul szaporodnak. Minden egyes dobozba került kenguru helyére tíz másik lép, s az élet megy tovább. A tenger hullámzik, a nap ragyog Ausztrália felett, a környezetvédők összecsapnak a hatóságokkal, kiborítanak néhány vagon kenguruhúst az utcára, összevernek néhány bérvadászt: Ausztrália éli mindennapi, nagyobb drámákat szerencsére nélkülöző életét.
