"... akadnak a mélymúltban, a közelmúltban és a jelenben is írók, akik a szabadságot választották és idegenben is megőrizték a töretlen nyelvi öntudatot. Elmentek messzire, ahol nem vette őket körül az anyanyelv éltető légköre, de a magukkal vitt nyelvi tartalékból... tudnak lélegezni. Válságos korokban elkövetkezik egy pillanat az író számára, amikor dönteni kell: nyelvi értelemben talán rozsdásodó szavakkal, de szabadon mondja el, amit mondani akar, vagy asztmatikus köntörfalazással, törzsökös anyanyelven hazudjon. Ez csikorgó, kemény pillanat. De nem lehet megkerülni"
(Napló, 1975)
