Három arcképet rajzolt meg Molnár G. Péter: három kitűnő rendező pályáját és portréját. (Major Tamás, Marton Endre, Várkonyi Zoltán.) Egy egész színháztörténeti korszak, a magyar színjátszás és színpadművészet negyedszázados törekvései, eredményei és kudarcai fonódnak össze a könyv szereplőinek munkásságával. Mindhárman más-más elképzeléssel, alkattal és lehetőséggel, de közös cél felé tartva alakították ki „színházukat”, az önkifejezés vágya és a szakmai szenvedély elválaszthatatlan összehangzásában. Major Tamás brechti ihletésű színpada, Marton Endre térbe vetített mondanivalója a naturalista színház bezártáságával szemben, Várkonyi kettős látása: a látszat és valóság viszonylagosságának drámai problémája – egy-egy koncepció, melynek érvényesítése megszabta a nagy színházainkban bemutatott darabok képi és értelmi megfogalmazását.
