A háború utolsó éveiben íródott Móricz egyik remekműve, A fáklya. Hőse vívódása és elégedetlensége, a világgal és magával való leszámolása, önfeláldozása az író elégedetlenségét és bizonytalan kiútkeresését is hivatott kifejezni. A Tanácsköztársaság bukása utáni fehérterror nyomasztó élményeit és hitéhez való hűségét vetíti vissza Móricz a gyerekkor világába örökszép gyerekregényében, a Légy jó mindhalálig-ban. A dzsentrivilág kíméletlen bírálatát fogalmazza meg bravúrosan szerkesztett, anekdotákra épített regényeiben, a Kivilágos kivirradtig-ban és az Úri muri-ban. Felejthetetlen típusok és jellemrajzok teszik emlékezetessé a húszas évek közepén született műveit. Az idillikus szerelem rajza is újra megjelenik ezekben az években a Pillangóban. A minden akadályon keresztül győzedelmeskedő érzelmek lírája, az újrakezdés hite szólal itt meg. Ezekben az években vallotta Móricz: „Én eddig az életet csupán acitióban láttam. Nekem igen könnyű volt írnom, mert az élet minden jelenségét, ami feltűnt előttem, tökéletesnek ismertem. Bizonyára csak azokat a jelenségeket láttam meg, amelyek beleillettek világszemléletembe, s azokat azonnal, tisztán s élesen tudtam közölni, kezelni… Két ember egymással szemben való viszonya csak az összetűzés pillanatában világosult meg előttem. Harc. Ez volt az elemem. A harcban minden karaktert s egész múltat, minden miliőt s minden lényeget ki tudtam fejezni.”
