Amikor most egy éve megint valami Tanú-félével léptem a világ elé, könyvem a "legifjabb ifjúság"-hoz intéztem, "melyben éppen mert láthatatlan, mégis csak hinni kell". Ez a láthatatlan ifjúság azóta nemcsak a Kisebbségben íróját húzta ki megdobált magányából, de a piacról eltűnt régi Tanúnak is hiányát érzi, s negyven könyvívet ajánl föl: válogassam ki háromszor annyiból, amit neki szánok.
Melyik harmad legyen a feléledő? A legkényelmesebb volna "látnok"-ká struccolnom magam s olyanféle ma is heveny sorskérdés-tanulmányokból állítani össze egy önigazoló és kortárs-vádoló Tanút, mint: A magyar élet antinomiái. Ez azonban a Tanú módszerének és lelkének a megtagadása volna. A Tanú a jó ügynek nem csőcseléket akart toborozni, hanem nemességet nevelni, s ma is úgy érzi, hogy ha egyes magyar kérdésekben másoknál korábban és világosabban látott: azért volt, mert nem belőlük indult ki: hanem az európai kultúra nagy (sokszor "elvont"-nak vagy "irodalmi"-nak látszó) kérdéseiből, s azokon kinyílt szemmel fordult a magyar ügy felé. A magyar sorskérdések például a Tanú programjában is ott szerepelnek, az első "sorskérdés-tanulmány" mégis csak az ötödik füzetben bukkan fel? Így parancsolta ezt a magam elé írt út: a " metaforától az élet felé". Ezt az utat a Tanú új olvasóinak már csak pedagógiai okokból sem engedhetem el.
