A sporttörténelem egyik legkedveltebb sportolója és az egyik legtehetségesebb ember, aki teniszpályára lépett. De kevesen tudják, hogy Andre Agassi kora gyermekkora óta gyűlölte a teniszt. Még a bölcsőben biztatgatták, hogy csapjon az ütővel, később arra kényszerítették, hogy általános iskolás korában több száz labdát üssön el naponta, Agassi rosszul viselte az állandó nyomást, bár tehetséges volt, ez a belső konfliktus rányomja bélyegét az egész életére. Gyönyörű, felejthetetlen önéletrajzában Agassi elmondja élettörténetét, amelyet folyamatos konfliktusok kereteznek, egy olyan élettörténetet, amely az önpusztítás és a maximalizmus között egyensúlyozik.
Érezzük Agassi félelmét, mikor hétéves gyerekként egész nap gyakorolt Las Vegasban, miközben erőszakos apja rögeszmésen figyelte. Tizenhárom évesen látjuk száműzöttként a floridai tenisz akadémián, ahol úgy érzi, mintha büntetőtáborban lenne. Magányos, riadt kilencedikes, iskolából kimaradt tanuló, aki úgy lázad, hogy nemsokára az 1980-as évek bálványa lesz. Festi a haját, kifúratja a fülét, úgy öltözik, mint egy punk. Mire tizenhat évesen profi lesz, új külseje a tenisz megváltoztatását ígéri örökre, ahogy a villámgyors ritörnje is.
Mégis őstehetsége dacára gyermekkorától küzdelmes az élete. Érezzük zavarát, mikor a világ legjobbjaival szemben veszít, és még nagyobb zavarát, mikor elkezd győzni. Miután három Grand Slam döntőn elbukik, végül megnyeri az 1992-es Wimbledont. Egy csapásra a rajongás kereszttüzébe kerül és a média célpontja lesz.
Agassi csaknem fényképszerű emlékezetével hozza elő a döntő mérkőzéseket és minden emberi kapcsolatát. A teniszjáték belső világát és a hírnév külső világát még soha nem ábrázolták ilyen pontosan. A riválisai több nemzedékének – Jimmy Connors, Pete Sampras, Roger Federer – eleven portréi mellett Agassi bőségesen beszámol rövid életű kapcsolatáról Barbra Streisanddal és rosszul sikerült házasságáról Brooke Shields-szel. Mesél önbizalmát aláásó depressziójáról, és a hibáról ami miatt csaknem tönkre ment minden. Végül felidézi látványos feltámadását, amely a hősies 1999-es French Openen bekövetkezett visszatérésében csúcsosodott ki, és ő lett a legidősebb férfi versenyző, aki valaha a világranglista élén állt.
Tiszta, feszes prózájában Agassi megidézi, hűséges bátyját, bölcs edzőjét, kedves trénerét, mindazokat, akik segítettek visszanyerni egyensúlyát és végre megtalálni a szerelmet Stefanie Graf oldalán. Az ő nyugodt ereje inspirálta, hogy gerincproblémája okozta zsibbasztó fájdalmát túlélve pályafutása huszonegyedik és egyben utolsó évében is veszélyes ellenfél legyen. Mikor 2006-ban az utolsó versenyére kiállt, megdöbbentő metamorfózisáért ünnepelték, hogy non komformistából felelős gondolkozóvá, iskolából kihullott diákból a tanulás fontosságának szószólójává vált. És még nem fejezte be. A US Openen utolsó alkalommal bátran helytáll, aztán elmondja az egyik legmegindítóbb búcsúszót, amit sportarénában hallani lehetett.
Nyaktörő tempója és nyers őszintesége miatt az Open-t évekig olvassák és dicsérik majd. A lelkes rajongók számára ünnep, de azokat az olvasókat is elragadja, akik semmit sem tudnak a teniszről. Agassi játékához hasonlóan, könyvében is az elegancia, a stílus, a sebesség és az erő új rekordját állította föl. Andre Agassi professzionális pályafutása 1986-tól 2006-ig tartott. Gyakran állt a világranglista élén, nyolc Grand Slam egyes bajnokságot nyert az örökranglista hetedik helyezettje, egyetlen férfiversenyzőként ő nyerte meg a Golden Slam-et a négy nagy versenyt plusz az olimpiai aranyérmet. A Davis-kupán is az egyik legsikeresebb amerikai versenyző. Jótékonysági alapítványa, az Andre Agassi Charitable Foundation alapítójaként több mint 85 millió dollárt gyűjtött az Andre Agassi College Preparatory Academy, egy tizenkét osztályos charter iskola javára, amelyet a hátrányos helyzetű gyerekek javára hozott létre szülővárosában, Las Vegasban. Las Vegasban él feleségével, Stefanie Graffal és két gyermekükkel.
Legyen Ön az első, aki véleményt ír!
