A Bujdosók Fejedelmének könnyes és dicsőséges emlékezete soha még a magyarság számára olyan időszerű nem volt, mint a számunkra ma idekint. A Princeps Magnificus, aki százkilencvenöt évi száműzetés után visszatért a földre, ahol ősei nyolcszáz esztendőn át élteik, számunkra jelkép és példaadás, és ez az igénytelen kis könyv az ő bujdosókhoz intézett utolsó parancsa, amely negyedévezred ködös messzeségéből, kuruc lovak dobogása és tárogatók rikoltozása mögül érkezik hozzánk, egy új nemzeti tragédia új bujdosóihoz. Rákóczi nem halt meg soha. Rákóczi él és a fejetlen és marakodó emigrációnk egyetlen vezére ő, történelmünk legtisztább csillogó és kétszázötven év távolságából is meleget sugárzó alakja, a kufárok és szláv-cselédek kezén vergődő Magyarország Vezérlő Fejedelme. Legyen ez a kis könyvecske tanúbizonysága annak, hogy hűséges kurucai kétszázötven esztendő után sem felejtették el neki a tettet, amelynél szebb, igazabb és magyarabb történetünkben nincs. Idegenben, a bujdosás tizenhetedik esztendejében a NAGYMAGYARORSZÁGÉRT MOZGALOM
(előszó)
Akárki vagy is, akinek ez a könyvecske a kezébe kerül, kérünk, adj három órát Nagymagyarországért. Három óra különmunkát tudsz találni minden esztendőben, s ha ezt nagybeteg Édesanyánkra gondolva elvégzed és gyümölcsét revíziós alapunkra befizeted, könnyű lesz a szíved, mert a világ legelhagyottabb népéért tettél valamit. Ne támasszon benned kétséget az, hogy az összeg kicsi, nem Te adsz egyedül. Már eddig is százan meg százan adtak és még ezren és ezren fogják követni példádat. Teljesítsd és add tovább a kérést: "Adj három órát Nagymagyarországért!"
