Nagy István művészetének egyedülálló jelentőségét az adja meg, hogy valamennyi rokon felfogású művésztársa közül egyedül őneki sikerült a népművészet sajátos kifejezésmódját maradéktalanul átmenteni a „magas” művészetbe. Elődei és kortársai legfeljebb színező elemként alkalmaztak népi motívumokat képeiken, a paraszti sors ábrázolását pedig még a legjelentősebb alföldi mesterek is kizárólag a klasszikus arányrendszer és térszerkesztés keretei között tudták megvalósítani. Nagy István korszakalkotó újítása nem abban állt, hogy gyökeresen szakított a hagyományos ábrázolásmóddal – ezt nagyobbrészt külföldi példák nyomán számos magyar kortársa megtette már korábban is -, hanem abban, hogy a paraszti életforma sokoldalú megjelenítésére első ízben hívta segítségül a népművészet kifejezéskészletét, s ezt szervesen bele tudta építeni a „nagy művészet” hagyományos formavilágába anélkül, hogy akár a tartalmi, akár a formai oldal rovására engedményeket kellett volna tennie. Zárt, önmagán belül következetes képvilágának térszerkesztése és arányrendszere a népművészetben gyökerezik, és csak végső formái következményeiben rokon kisebb-nagyobb mértékben egyik-másik kortárs festészeti irányzattal, mindenekelőtt az expresszionizmussal és a konstruktivizmussal. Ennek a formavilágnak a kialakítása önmagában is nagy jelentőségű, de páratlanul értékessé avatja az a körülmény, hogy a fejlődés mindvégig törések nélkül, megszakítatlan folyamatossággal ment végbe. Hasonló példát cak a zenében ismerünk: Bartók és Kodály munkásságában.
Pap Gábor
