"Ez aztán a történet!"
Sajnálkozva tettem le a kézirat utolsó lapját. Mintha meghitt baráttól búcsúztam volna. Ebédidőmet napokon keresztül az irodában töltöttem, ezt az elragadó mesét olvastam, amely csak nemrég került a kezembe. Még az apró, sűrű kézírás sem zavarta a személyes kaland élményét, ahogy gondolatban elkísértem apámat felfedező útjain. Osztoztam nélkülözéseiben, néztem az ő szemén keresztül a nagy cél felé, és engem is hatalmába kerített a magányosság, a kiábrándulás, s végül a győzelem érzése.
Ha kinéztem irodám ablakán, az ólomszürke perui partvidéki télben Dél-Amerika roppant térségei rajzolódtak ki előttem. Keletre az Andok láncolata tornyosult az alacsony, nyirkos felhótakaró fölé, s azon túl, az óriási, vad rengeteg őrködött ellenségesen és fenyegetően a sérthetetlen titkok felett, amelyekbe csak a legmerészebbek pillanthatnak be. A dzsungel mélyén elrejtőzve bolondosan kanyargó folyók - lomha, iszapos folyók -, vízükben a halál leselkedik. Erdők, amelyekben az élőlényeket csak sejteni, de látni nem lehet, kígyóktól hemzsegő ingoványok, éhségtól és a vadászat izgalmától űzött vademberek lesen, hogy mérgezett nyilaikkal távol tartsák a betolakodókat. Valamit ismertem mindebből; elegendőt ahhoz, hogy élénken követni tudjam apámat a kézirat lapjain, s magam elé idézzem a nagy gumi-konjunktúra utolsó éveinek barbár világát, annak minden erkölcstelenségével és kegyetlenségével együtt, a még ismeretlen határvidéki folyók csendjét, s végül egy hajdan hatalmas civilizásió eltűnt nyomainak, maradványainak kutatását...
