Ezerkilencszázkilencvenkilenc szeptemberében Reinhold Messner egy pesti kávéházban tartott sajtótájékoztatót. Először láttam őt - televíziós kifejezéssel élve - „élőben", bár régi ismerősöm volt könyvei, filmjei révén. Hegymászó barátaim szinte legendaként emlegették oxigénpalack nélküli bravúros mászásait a nyolcezresek birodalmában. Ahogy a kávéházban most szemben ültem vele, jól megfigyelhettem kemény, kissé talán konok arckifejezését, göndör haját, szakállát. Legalább húsz évvel fiatalabbnak látszott koránál. Azon tűnődtem, milyen géneket örökölhetett szüleitől ez a dél-tiroli férfi, egyáltalán a gének milyen szerencsés kombinációja tette őt képessé szinte felfoghatatlan fizikai teljesítményekre, akár a magashegységek, akár a sarkvidékek jégvilágában. Vagy a fizikumánál fontosabb különleges lelkiereje, a lehetetlen határain állandóan túllépő pszichikuma? Avagy egyszerűen a sors kegyeltje-e, hogy annyi életveszélyes kaland után még egyáltalán életben van? Mert hiába a legkiválóbb testi-lelki adottság, a jégvilágban - ahol mindennaposak a lavinák, a jégomlások - állandóan ott leselkedik a halál. A vén kaszás gyermekkora óta ott settenkedett körülötte, anélkül, hogy Messner gondolt volna erre. Csak akkor szembesült vele, amikor 1970-ben a Nanga Parbatról visszatérőben öccse életét vesztette. Nem tehető felelőssé testvére haláláért, hiszen Günther saját elhatározásából indult bátyja után. Mást nyilván egész életére elriasztana a hegymászástól egy ilyen tragédia - az én családomban is volt erre példa-, Reinhold Messner fanatizmusát azonban nem törte meg a haláleset, sőt, egyre nagyobb célok elérésére sarkallta. Meg kell itt állni egy pillanatra, hiszen hazánkban - földrajzi adottságai miatt is - szűk körre korlátozódik a hegymászás. Néhány tucat azoknak a száma, akik egyáltalán eljutottak a Himalája csúcsrégióiba. Önmagában a sziklamászó tehetség és a technika biztos használata még nem garancia arra, hogy valaki alkalmas legyen a magashegyek meghódítására. Sok kiváló sportoló van, akiknek a szervezete 4000 m felett - nagyjából ilyen tengerszint feletti magasságban jelentkeznek a hegyibetegség tünetei - alig működik. Az akklimatizációs képesség hiánya eleve megrostálja a magashegységek világába vágyakozókat. Jó immunrendszer is szükségeltetik. Számos kitűnő magyar sziklamászó van, aki az Andokban vagy a Himalájában rendszeresen harcképtelenné válik egyszerű megfázás, tüszős mandula- vagy arcüreggyulladás, esetenként aranyérproblémák miatt, avagy olyan rossz alvó, hogy bivakolásnál képtelen kipihenni magát. Aztán itt van a periferiális vérkeringés. Akinek a kezébe vagy lábába nem jut elég vér a hajszálerek úthálózatán, annak nincs mit keresnie a nyolcezresek között. Ezt tudomásul kell venni.
