A szavakba mindig egy adott környezet és korszak lehel életet, mégis némelyikük túléli önmagát, rendes élettartamát. A legtöbb archaikus szó engedelmeskedett a kérlelhetetlen nyelvi törvényeknek, elszállt belőle az élet, s pusztán mint történelmi lelet, mint a szellem valamely letűnt birodalmának alkotása maradt ránk. De akadnak kevésbé engedékeny, kevésbé hajlékony szavak is. Ezek makacsul ránk akaszkodnak, életet színlelnek, s oly készségesen kínálkoznak a használat számára, hogy gyanakvásunkat bizony föl kellett volna ébreszteniük. Egyik-másik erkölcs- vagy viselkedésleíró, ítéletet kifejező szavunk olyan összefüggésekbe tolakszik, ahol kárt tesz a jelentésében, és zavart kelt, mert valamilyen múltbeliséget hordoz, valamit, ami a múltban volt igaz, a múltban volt alkalmazható. Nem egy olyan szót használunk, amelyet többé már nem volna szabad.
