"Most, hogy a mező már kopár, ismét kijárok: felmászom a dombokra, leereszkedem róluk, és közben az a hosszú önáltatás, az az ábrándozás jár az eszemben, amely ennek az élettörténetnek a megírására ösztönzött. Hová ragad engem ez az ábránd? - gyakran gondolkozom rajta mostanában. Mi másra is gondolhatnék? Itt minden lépés, szinte a nap minden órája, és különösen minden váratlan emlék azzal szembesít, ami voltam - ami vagyok, de amiről elfeledkeztem. És ha az idei találkozások és események hatása alól nem is tudok szabadulni, mégis felötlik bennem a kérdés: Mi közöm van nekem ahhoz az emberhez, aki elmenekült a bombák elől, elmenekült a németek elől, elmenekült a lelkiismeret-furdalásai és a fájdalom elől? Nekem is elszorul a szívem, ha az eltűntekre gondolok, ha azok a lidércek jutnak az eszembe, amelyek úgy járják az utakat, mint a kóbor kutyák. Sőt, azt mondom magamban, hogy ez még nem elég; ahhoz, hogy véget vethessünk neki, ahhoz az kell, hogy a borzalom a zsigereinkbe marjon, a miénkbe, az életben maradottakéba, méghozzá egyre mélyebbre. De néha az énem, amely figyel, amint óvatosan vizsgálgatom az arcokat s az utóbbi idők őrületeit, másnak érzi magát, úgy érzi, hogy elszakadt tőlem. Mintha mindaz, amit tettem, mondtam és kiálltam, csak a szemem láttára, de mással történt volna - s már rég el is múlt volna " - mondatja kötetünk címadó regényének főhősével az író. És ez a keserű összegzés különös módon jellemző Cesare Pavese, a tragikusan korán elhunyt, kitűnő olasz művész életére, munkásságára is.
Legyen Ön az első, aki véleményt ír!
