„Alekszandr Szolzsenyicin üdvözli lágerbeli társát, Rózsás Jánost, könyvének hazájában történő megjelenése alkalmából.”
A szerző 18 éves leventeként került szovjet fogságba, ahol egykorú társaival együtt a front haditörvényszéke tíz évi szabadságvesztésre ítélte, és rövidesen Magyarországról kiszállították a Szovjetunióba. Ott megkezdődött kálváriája a büntetőtáborok világában:
Ukrajnában, Észak-Uralban, majd pedig Kazahsztán északi vidékein.
A fiatalember a testi-lelki szenvedések poklában sem veszítette el a külvilág iránti érdeklődését. Élénk figyelemmel kísérte a körülötte zajló eseményeket. Az orosz nyelv gyors elsajátítása után sok ember elbeszéléseit rögzítette emlékezetében. A lágerek világában döntő jelentőségű volt Szolzsenyicinnel, a később Nobel-díjas íróvá lett rabtársával való ismeretsége, aki segített tájékozottságát elmélyíteni az orosz irodalomban. A szovjet valóság megismerésén kívül mindig kereste a lágerekben a magyarokkal való találkozás lehetőségét, hiszen a soknemzetiségű táborokban élményszámba ment honfitársakkal elbeszélgetni, és a ködbevesző haza emlékeit feleleveníteni.
Rózsás János munkája a szibériai kényszermunkatáborokban eltöltött kilenc év naplószerű feldolgozása. Mindvégig izgalmas olvasmány, meggyőző erejű dokumentum.
