A pap.
Végre fenn állott a pap a szószéken.
A gyülekezet fölemelte a fejét. Hát igazán ott van! Nem marad el megint a prédikáció, mint az elmúlt vasárnap és sok előbbi vasárnapon is!
A pap fiatal volt, magas szál, karcsú és ragyogó szépségű ember. Ha sisakot tesznek a fejére, kardot, és páncélt adnak neki, róla mintázhatják a legszebb athéni harcos szobrát.
A szeme mély volt, mint egy költőé, az álla erős, kerek, mint egy hadvezéré; minden vonása szép, finom, kifejező; lángész és szellemi élet izzik át rajta.
A templomban lévők különös megindulást éreztek, mikor így látták. Inkább ahhoz voltak szokva, hogy ingó lépésekkel lássák kijönni a korcsmából, jó pajtásainak, az óriástermetű Bergh kapitánynak és a tömött fehérbajszú Beerencreutz ezredesnek a társaságában.
A pap oly rémítően részeges volt, hogy már hetek óta nem tudta ellátni a hivatalát. Ezért vádolta be a gyülekezet, előbb a prépostnál, aztán a püspöknél és a káptalannál. Most maga a püspök jött el, hogy vizsgálatot tartson és ítélkezzék. A kórusban ült, arany kereszttel a mellén és körülötte voltak a karlstadti káptalan tagjai, meg a szomszédos falvak lelkészei.
