Tőke Istvánt évtizedeken át foglalkoztatta az itt csak töredékesen bemutatott anekdotagyűjtemény közrebocsátásának a gondolata. Szerénysége, a nyomtatott szó iránti tisztelete és talán túlzottnak is mondható aggályoskodása volt az egyik oka annak, hogy ez csak most, idő előtti távozása után került az olvasó asztalára. Pedig tudatában volt, hogy olyan anyaggal dolgozik, amely rendkívül érzékeny a gyorsan múló idő korróziójára, s menthetetlenül süllyed el a tegnapi emberrel együtt. Olyan anyaggal, amely önmagát túlmutatva egy alig letűnt korszak hétköznapjainak, a félmúlt szemlélet-, gondolat- és érzésvilágának semmi mással fel nem idézhető ízeit és árnyalatait képes felvillantani, megéreztetni a maradékkal. Nem ok nélkül idézi a Hídban közzétett anekdotáihoz írt előszavában Illés Endre szavait: "...ez a mikroműfaj sokszor jobban átvilágít egy-egy embert, egy-egy helyzetet, egy-egy kort, mint a hosszú lélekbúvárságok. Kulissza nélkül tudja a lényeget felidézni." Gyűjtőnk azonban attól tartott, hogy - miként mondogatta - ezek az összeszedett "érdemtelen" esetek nagyon is nyersek, formátlanok, érdesek, s hogy legalábbis kívánatosnak látszik némi pallérozásuk és "megigazításuk". Érlelni, tovább rostálni, válogatni szerette volna őket azért is, hogy csak az "autentikus", hitelesen valló, korhoz, helyhez és személyhez szorosan kapcsolódó anekdoták maradjanak meg a kötetben. Szembesíteni akarta már ilyen jellegű összeállításokkal rokonítás, illetve egybevetés és szelektálás szándékával, s azért is, hogy áttekinthetőbb, rendszerezettebb, típusok szerint is jól elkülöníthető csoportokba sorolja őket. Amit itt eredményként említettünk: a szöveggondozó alaposság, a halottaknak, az élő beszédben előadottaknak az írásbeliség kívánalmaihoz való alkalmazása, szöveggé-merevítése sok hasonló vállalkozást siklatott már félre. A közbeszéd vagy az eleven népi közlés közelítése az írott, betűbe öntött szóhoz, amannak bármiféle megszűrése emennek a "javára" gyakori hibaforrás. Azzal a veszéllyel jár, hogy a stiláris beavatkozás, a történet kikerekítése, az érdes felületek lecsiszolása éppen attól fosztja meg az anekdotát, ami az életeleme: naivitásától, természetességétől, hamvasságától. A "megmunkálás" ugyanis még nem teszi irodalommá, de már eltávolította önmagától, kiemelte természetes életteréből. Nagy megnyugvással mondhatjuk, hogy gyűjtőnk igen szerencsésen kerülte el ezeket a buktatókat. S hogy elkerülhette őket, az személyi adottságaiból következett, egyéniségének sajátosságaival magyarázható. Még ha alkalmasint segítségére volt is mesélőinek, az ő hozzájárulása oly szervesen épült bele a vele közöltekbe, hogy az soha nem hagy nyomot, oda nem illő vonást, idegen színfoltot. Származása, életvitele, a népnyelv korán magába szívott levegője, a népi környezetben sok évtizeden át végzett munkája voltak azok az elsőrangúan fontos elemek, amelyek szinte rendeltetésszerűen jelölték ki számára az utat és a módot vállalt feladatához, ahhoz, hogy közvetítő szerepében is hű maradhasson alanyai szemlélet- és gondolkodásformájához, nyelvi eszközeihez. "Beköszöntőjében" csak alig mond valamit saját életkörülményeiről, azokról a családi és társadalmi meghatározókról, amelyek ezeknek az anekdotáknak a világához kötötték szoros kötelékeikkel. Szóljunk hát néhány szót erről a sajnos már befejezett, önmagába már visszakanyarodott életkörnek egy fontos szakaszáról, azzal a szándékkal, hogy rávilágítsunk az ember és anyaga kölcsönösségére, egymásra hatására.
