A Szandókait ősi szövegét megvilágító friss beszédeket olvasva újabb lehetőséget kapunk arra, hogy még mélyebbre tekintsünk Szuzuki rósi zen szellemébe. Ki-ki valóban eltöprenghet azon, mit is jelent észrevenni a hétköznapi életünkben folyamatosan jelen lévő nem-kettősséget. A tanítványoknak adott szellemes, meglepő válaszok már önmagukban is váratlan ajándékok, melyeket olvasva ismét rácsodálkozhatunk arra az elbűvölő hangra és meleg bölcsességre, amit a rósi korábbi beszédeiből a híres Zen szellem, a kezdő szellemből és a Nincs mindig úgyból már ismerni véltünk. A Szandókai — vagyis Az azonosság és a különbözőség harmóniája — a zen buddhizmus fontos alapszövege. Jelentőségét mutatja, hogy a szertartások részévé vált, nap mint nap recitálják a zen kolostorokban szerte a világon. Tanítása az útkeresők számára korunkban éppolyan alapvető, mint amilyen keletkezésekor, majd másfél évezreddel ezelőtt volt. A mű vezérfonala az ellentétek egysége. Egy és sok, fény és sötét, üresség és jelenségek – ezek a létezés aspektusai, amelyek a kettősségek világában érvényesek, ám a végső valóságban feloldódnak, eggyé válnak. A későbbi nemzedékek mesterei ezt a gondolatot bontották ki, fejlesztették tovább, és a zen meghatározó tanítása lett. A vers szerzője, Szekitó Kiszen a hatodik pátriárka személyes tanítványa volt, és később az ő utódjától kapta meg a Dharma-átadást.
