Heinrich von Kleist krónikája nyomán írtam e darabot, amelynek címe még az ötvenes években került a jegyzetfüzetembe: Egy lócsiszár virágvasárnapja. Kleist köztudomásúlag drámát is írt, bár - örökös bánatára - ezt Goethe mindétig lefumigálta. Ennek ellenére: Kolhaas Mihály hiteles történetéből drámát is írhatott volna. "ha a színpadi művet fölfedezte volna benne" - mondják állítólag a prózai munka nyugati dramatizálóinak kritikusai. Feltehetőleg nekem is ezt mondanák, ha Londonból, Zürichből ide vetnének pillantást. Az én munkám azonban nem Kleist művének dramatizálása. Magam csupán a korabeli német krónika drámai alaphelyzetét választottam építkezési helyül - saját mondandóm számára. Ugyanis Kolhaas Mihály szomorú történetének olvastán egy másik ablak nyílt meg előttem. Azon át nézve: nem a kleisti szemlélet égtája gomolygott föl az idő távolából, hanem egy vérbe fojtott parasztforradalom kormos-pernyés-akasztófás, újra moccanó világa: nagy szenvedélyek kényszerű föllángolása a látszólagos társadalmi és egyéni-lelki nyugalom kínzókamráiban.
Ezt az ablakot pedig nem is magam vágtam: az azóta eltelt idő nyitotta meg mindannyiunk előtt, akik e dráma hőseinek arcvonásai között talán ismerős vonásokat is fölfedezhetünk: a magunkéit.
A Kálvin-Szervét drámának első, gyermekrajzolatú vázlatát a nagyenyedi Bethlen Kollégium tanítójelöltjeként készítettem 1943 nyarán Pusztakamaráson, esős napokon főleg, a mezei munka szüneteiben. Tizenhat éves voltam akkor, abban a korban tehát, midőn az ember a lepényevés avagy a puszta látványszerzés reményével akármifajta csődület hangjára szívesen tapostatja és rúgatja bokán magát a becsvágy karjai közt.
A kollégium igazgatóságának nyári vakációra meghirdetett irodalmi versenytémája volt Kálvin élete és munkássága is. Már nem tudnám megmondani, miért választottam éppen őt az írás próbatételeként. Talán a hányatott sorsú és nehéz próbáknak alávetett férfiú küzdelme vonzott; a közéletbe kényszerült magány a cselekvés szorításában. Véle foglalkozva ragadta meg képzeletemet a minden koroktól toleranciát könyörgő, szerencsétlen Szervét Mihály sorsa. Olvasgatás közben a genfi Champel mezején az ő lassú tüzű máglyája körül kezdtem lábatlankodni, belebonyolódván azután csacska módon a négyszáz esztendős kultúrhistóriai vitába. Gondolhattam volna pedig, hogy az ügyben, melyről könyvtárakat írtak össze, senki sem lesz kíváncsi az én szomorú fejcsóválásomra. De csak írtam-körmölgettem a híres genfi pör megrendítő történetét.
Úgy emlékszem, a dolgozatot el is küldtem végül. Sorsát végül szem elől tévesztettem. Visszahangtalanságából ítélve minden bizonnyal a bíráló bizottság különleges fejcsóválási díját nyertem el vele.
