Ahogyan öregszem évről évre, úgy ismerem föl azt, hogy tagadhatatlan jólétem forrása a boldogságom, annak oka pedig az, hogy szenvedélyesen szeretem, sajnos, rá kellett döbbennem, nem rabszolgáimat, hanem gazdáimat, mert valójában ők gazdáim, csak ezt sohasem éreztették velem. Borzasztó mohó és falánk vagyok, beismerem. És falánkságomat ki is elégítették híveim. De egy idő után nemcsak az illatokat és az ízeket becsültem a kajáimban, hanem azt a szeretetet is, ami tányéromba parancsolta betevő falatjaimat. Az irántam megnyilatkozó szeretet tette még jobb ízűvé a káprázatos illatú marhasültet, és még azt is megbocsátottam, hogy nyers húst nem kapok, mert ez is pusztán szeretetből történt, hiszen engem óvtak ezzel is. Ha életem alkonyán, most, amidőn visszaemlékezéseimet írom, azt kérdezné meg valaki, mi tett boldoggá, azt válaszolnám, az, hogy rajongásig szerethettem gazdáimat. Vagyis, boldogságom forrása önmagamban keresendő. Az a kutya, aki nem szeret, aki nem ragszkodik, boldogtalan.
