Olyan művet tart a kezében az olvasó, amely nem minden korban születhetett volna meg. Az idő évszázadokon át, érleli, nevelgeti, alakítgatja, hogy egyszer csak természetesen a megfelelő időben, világra hozhassa azt. Szántai Lajos, aki azokat a gondolatokat magáénak tudhatja, amelyek megjelennek e könyv oldalain, talán nem is sejti, hogy évszázadok, vagy évezredek üzennek általa. Egyszerre felemelő és nagyszerű, s ugyanakkor dühítő és szívfacsaró e mű, de semmiféle képen sem lélektelen. Felemelő és nagyszerű, abban az értelemben, hogy egy évszázadokat átölelő, a magyarság küldetését világosan meghatározó mű elemzéséről van benne szó, de ugyanakkor dühítő és szívszorító, ha a sorok között olvasva megérezzük azt az önként hozott nemzetáldozatot, és persze mögöttük az egyes emberek tragédiáit, amelyet más nemzetek felemelkedéséért vállaltunk.
Nem hiszem, hogy van a világon egy olyan krónika, amely ennyire pontosan kijelöli a múltból merítkező és jövőbe mutató magyar utat. Olvasása során el kell tudnunk szakadni néha a földi, anyagi világtól. Felnézünk a csillagokra, és a Képes Krónika szerzőjével együtt olvashatjuk Jézus Krisztus üzenetét: "Új parancsolatot adok néktek: szeressétek egymást." Ezzel az örökérvényű üzenettel találkozhatunk szinte minden lapján ennek a könyvnek. Még akkor is, amikor úgy tűnik, egy kicsit keményebben fogalmaz a szerző, hiszen neki sem célja újabb gyűlölet keltése ebben az amúgy is gyűlölettel teli világban. Ez a könyv messze tovább mutat egy szimbolikus elemzésnél. Nekünk, rólunk szól. Mai vívódásaink, hányattatásaink épp úgy benne vannak, mint ezeknek régi, múltbéli okai is.
Egy jó szándékú használati utasítást adnék a könyvhöz. Mindenki, aki kezébe veszi, úgy olvassa, mintha maga Nagy Lajos, vagy Attila üzenete lenne. Nyitott szívvel, tiszta lélekkel.
