"...Festő ekkora tehetséggel, ilyen ifjan sohasem idegenedett el messzebb korának fejlődő irányától, nem került vele elhárítóbban ellentétbe, nem szegődött határozottabban a múlt és öregség mellé nálánál." Fülep Lajos, a magyar művészettörténet-írás klasszikus alakja mondta ki ezt a kemény ítéletet Munkácsy Mihályról, másfél évtizeddel a festő halála után, oly korban, amikor a közvélemény a legnagyobb magyar művészt ünnepelte benne. Igaza volt szigorú és egy tájékozatlan és mélységesen elfogult közvéleménnyel szembeszálló, akkor vakmerőnek számító bírálatában. Munkácsy tehetségéről viszont elismeréssel beszélt, és a festő művészi magatartását így indokolta meg: "megfestette a »Siralomház«-at, és 1870-ben elnyerte vele a főfő elismerést abban a párizsi Szalonban, az álművészet panoptikumában, álművelt társadalom számára, mely sohasem nyitotta meg kapuit a modern képírás történelmi jelentőségű tettei előtt. Knaust választotta, bizonyára nem választhatott másként, bizonyára minden lehetőség között épp ez volt az övé." Nem válaszhatott másként - ezeket a szavakat a szerző emelte ki, mert úgy érezte: a Munkácsy életművéről folyó művészettörténeti vitában e nézet fejezi ki a lényeget.
Munkácsy nem szolid polgári jómódból indult a XIX. századi festők "bohéméletébe". Mélyről jött: a gazdságilag és politikailag Ausztriától függő közép-európai ország elmaradott művészeti életét hagyta maga mögött. Magával hurcolta egy nyomorúságos gyermekkkor fájdalmas emlékeit és a hiányos szakmai képzés ballasztját. Így nem juthatott olyan magasra, mint ahogyan a magyar köztudat hitte, és többnyire hiszi, korántsem volt egyetemes zseni, mint ahogyan a múlt század végén műkereskedő mecénása hirdette, de tehetsége bizonyos időszakokban áttörte a kor által rákényszerített és a saját maga által vállalt korlátokat. Életművének egy része nagyon is megérdemli az utókor figyelmét.
(előszó)
