Amikor a 2020-as Székely Kalendárium tematikáján gondolkodtam, elsőre Trianon ugrott be, illetve az ott ellenünk hozott diktátum századik évfordulója. Erre mindenképp emlékeztetni kell, morfondíroztam magamban, hiszen olyan fordulatot hozott történelmünkben, hogy azóta is szédelgünk tőle. No, de miért sulykolnánk ennyi idő után is vereség, a tehetetlenség, a kilátástalanság érzetét? Nem azt igyekeztek és igyekeznek ma is belénk nevelni, hogy kizárólag magunknak köszönhetjük a tragédia bekövetkeztét, és hogy amúgy sem kerülhettük volna el sorsunkat? Inkább olyasmit kell megragadni, ami nem a minket ért kártengert juttatja eszünkbe, hanem jó érzéssel tölt el, pozitív energiával táplál!
A Fortepan szabad felhasználású, közösségi fotóarchívumát böngészve jutottam el az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntés eredményezte „visszatérésig”. Ez ugyan nem száz, hanem nyolcvan éve történt, és Trianonnal ellentétben mulandónak bizonyult, de a korabeli felvételeket szemlélve úgy éreztem, azok hangulatának felidézésével, hátterük megvilágításával sokkal inkább szolgáljuk olvasóink lelki és szellemi feltöltődését, mintha csak pusztán a veszteséglajstromainkat porolnánk le újból. És mindezt nem valamiféle „revizionista” eszmék felmelengetése szándékával, hiszen tudvalévő, hogy szűkebb pátriánk kettéosztásának annak idején nem minden erdélyi magyar tudott örülni, még kevésbé az erdélyi románok, szászok; ám a „kicsi magyar világ” beköszönte olyan ünnepet jelentett a székelység körében (és most a Székely Kalendáriumot tartjuk a kezünkben!), amire ma is szívesen emlékszik vissza, aki átélte, vagy aki nem felejtette el szülei, nagyszülei meséit.
Nyilván, emellett Trianonról is szó esik a böngészésre váró háromszázvalahány oldalon, és természetesen most sem elégszünk meg a múltba révedéssel. Ezúttal is kincsestárunk olyan értékeit helyezzük előtérbe, amelyek leginkább bennünket, székelyeket jellemeznek, és amiket szívesen osztunk, tapasztaltatunk meg másokkal, mutatunk meg a hozzánk látogatóknak, hagyunk utódainkra: hagyományainkat, szokásainkat, épített örökségünket, ételkultúránkat, góbés észjárásunkat. Az apáról fiúra öröklődő, génjeinkbe kódolt tudást. Boldogságérzetünk titkát. Múltunkat, jelenünket és jövőnket egyaránt.
Igen, ez vagyunk mi, a Kárpát-haza legrégebbi népe, amely harccal, munkával, kitartással, a szülőföld szeretetével érdemelte ki mai életterét, az itt élés jogát. Amely a bujdosó Mikes Kelemen minden búját magába oltva szeret keseregni, Tamási Ábelének lelkesedésével képes örülni, a szűkszavúságot filozófusi szintre emelve szokott megnevettetni. És amely tud emlékezni is, amikor annak vagyon ideje.
Kocsis Károly