"Irodalomtudósaink közt kevés a művészember. Szerb Antal az. Ért az árnyalatoknak azon a nyelvén, amely nélkül a halhatatlanok minden írása (akárhogy tudjuk a rájuk vonatkozó irodalmat, pletykákat, évszámokat) zavaros abrakadabra, melyre szegény tudósunk még zavarosabb madárnyelvvel felel...
Szerb Antal elsősorban azzal emelkedik... az irodalomtörténészek fölé, hogy több köze van az írókhoz és művekhez, mint nekik. Még ha kevésbé ismeri is egyiket-másikat, betalál szivük belsőbb köreibe, van érzékszerve hozzájuk, nem a hivők tiszteletteljes vakságával nézi őket, hanem ahogy egyik asszony mustrálja a másik asszonyt öltözködése, kozmetikája és táncoló izmai kinyilatkoztatásában. Irodalomtörténetében kevesebb a tisztelet, de több az intim hozzáértés...
Nagy újsága Szerb Antal irodalomtörténetének az is, hogy olyan ember írta, aki... távcsövét szabadon forgathatja az európai égboltozaton, s végig is járatta, mielőtt a mi csillagainknál megállapodott... Az ember minden ítéletében érzi egy nagyobb ismeretkör közelségét, s nemcsak ítéletében, hanem abban is, ahogy a magyar írók törekvéseit nézi...
Emberien élő, emberien átélt humánus stílus által szerette volna a magyar irodalmat emberi szívekhez közel hozni. Ez, amennyiben a szívek elfogulatlanok, eléggé sikerült is neki, s éppen a stílusa révén, amely könyvének az alázata és előkelősége egyszersmind...Megírt egy irodalomtörténetet, amelyet úgy olvas végig az ember, mintha regény volna a kezében..."
