San Remo felé robogott a vonat 1935 tavaszán. Utazás közben s a nyaralás csenddel bélelt óráiban Németh László Stefan George verseskötetét lapozgatta, Ady Endre tusakodásain tépelődött, Frobenius, Herodotosz történeti munkáját forgatta, s útinaplójában leírt egy elgondolkodtató mondatot: „A jó könyvet arról ismerem meg, hogy nem tudom egyfolytában végigolvasni.”
Jó könyvet tart kezében az olvasó: nem érdemes egyfolytában végigolvasni.
Ejtsük néha ölünkbe e vaskos kötetet, ne lapozzunk tovább. Ízlelgessünk egy-egy ódon zamatú szót, kifejezést; olvassuk el újra és újra a többszörösen összetett mondatokat, a megfejtést keresve töprengjünk el a sok szálból egybeszőtt gondolatokon… s burkolóddzunk be a magunk teremtette csendbe.
Utazzunk a megidézett múltban.
Mire gondoltak, miért így látták majd kétszáz évvel ezelőtt eleink az őket körülabroncsoló magyar világot, amikor szekéren, hintóban, társaskocsin, gyorsparaszttal, forsponttal, nagyritkán a vadonatúj gőzvasúton beutazták a két hazát, Erdélyt és Magyarországot.
„Az utazás csak kulissza egy szellemi utazás mögé…” – írta Németh László 1935-ben.
1821. június 15-én gróf Széchenyi István így ír naplójában: „A kormányzónál ebédeltem, karcolatlan ezüstneműből. Nem erdélyi tüntetés légyen ez? Egyébiránt kiváló és vendégszerető emberek.”
Úri módon vendégül látták, kényeztették, miért érzi úgy Széchenyi István: ez tüntetés; s miért nem úgy: az erdélyiek tisztelik, becsülik a körükben időző magyar arisztokratát.
Árulkodó jelző: karcolatlan; vagyis a házigazdák a soha nem használt, kincsesládában féltve őrzött értékes ezüstneműt vették elő: lássa a gróf, nekünk itt Erdélyben is van mit aprítani a tejbe.
Talán a gróf volt túlságosan érzékeny? Vagy a kormányzó hitvese gőgösen rátarti? Rég volt. Ám ebéd végeztével a kormányzóék ezüstneműje már nem volt karcolatlan, s ezen talán mosolygott magában a legnagyobb magyar.
Szerelmey Miklós a tihanyi félszigeten élő szegény emberek nehéz során elmélkedve följegyzi: silány a termőföld, a parasztok szőlőtermesztéssel és „gárda-halászattal” foglalkoznak. Talán a szerző nem figyelt, talán a nyomdász vétett sajtóhibát; helyesen: gardahalászat. De vajon hányan tudják, akárcsak a magyar tenger szerelmesei közül is, hogy mi fán termett valaha a gardahalászat. Az ősi, sok száz éves halászati gyakorlat már több mint száz éve nem létezik, a ma még élő tóparti öregemberek nagyapja sem lehetett már gardahalász.
Álljunk meg az olvasásban, tegyük le a könyvet…
Valamikor a garda (a Balaton heringjének is mondták!) hatalmas rajokba verődve vándorolt ősz végén a tóban. A Tihanyi-hegy csúcsáról, a tekintősről figyelték a hegyenjárók a víz felszínén feltűnő lila színű foltot, a halraj megjelenését, s a parton, vízen várakozó társaikat egyezményes jelekkel tájékoztatták, irányították, hol vessék be, merre húzzák a kerítőhálót… Rég volt.
Az sem ma történt, hogy a népszerű író, Lauka Gusztáv a Sebestyén piacon omnibuszra szállt, amely őt a mai Nyugati téren 1846-ban fölavatott vasúti indóházhoz vitte, honnan vasúton készült utazni Vácra.
Vajon hol volt hajdan a Sebestyén piac? Pest mai térképén híre-hamva sincs a barátságos hajdani terecskének. Eltűnt. Helyén ma az 1899-ben épült Tiszti Kaszinó áll, a Váci u. 38. mostanság katonatisztek helyett pénzemberek fellegvára. A valamikor a térről nyíló Sebestyén utca, amely a Ferenciek templomához vezetett, szintén eltűnt. De ha a pesti Belvárosban bolyongunk, emlékezhetünk a kofákkal, árusokkal, vásárlókkal, dolgukra siető pest-budai polgárokkal zsúfolt terecskére, s képzeletben társaságukban akár az éppen induló omnibuszra is fölszállhatunk.
Nagy Ignác szarkasztikus írásában váratlanul belebotlunk egy modern mondatba: „… eléggé tudva van, hogy a mai világban a kisebb rész gyönyöreinek előmozdítására minden szánakozás nélkül áldozzák föl a nagyobb részt.” Már akkor?
Az 1845 áprilisában Pestről Felvidékre induló Petőfi Sándor utazásának harmadik napján délután érkezett Kassára. Márai Sándor – igaz, nem társaskocsin zötyögött – 1940-ben repülőgéppel két óra alatt ért Budapestről szülővárosába, Kassára. Mit látott, tapasztalt, élt át Petőfi Sándor az utazás három napja alatt? Miről gondolkodott Márai Sándor két órán keresztül a felhők fölött repülve? A két útirajz – Úti jegyzetek és Kassai őrjárat – száz év távolságra van egymástól: áthidalhatatlan közöttük a szakadék.
Széchenyi István számára 1819. május 9-én Amerika a „jövő országa”, utazni akar, de útlevelet nem kap; Metternich kancellár úgy gondolja, nem szerencsés, ha az izgága gróf közelről ismerkedik az amerikai demokráciával. A szegény sorsú erdélyi hivatalnok, Bölöni Farkas Sándor – eladott birtokainak árából – 1832-ben eljut a tengerentúlra, ismerkedik a szabadság birodalmával, s hazaérkezése után útikönyvet ír. A sikeres könyvet sokan olvasták, hamar betiltották. Bölöni Farkas egyre keserűbb ember, egyre magányosabb: látta az óceánt, nem akarja, nem tudja elhinni a mocsárról, hogy az tenger. Keserű szomorúsággal jegyzi fel 1835-ben kéziratban maradt naplójában: „Kevesen gondolkodnak [hazánkban] komolyul a szabadságról, annak szelleme nem vált még vérré bennök.”
De aki nem járt Amerikában – a történettudós tanárember, Ürögdi Nagy Ferenc, aki olvasta Bölöni Farkas Sándor amerikai útirajzát, s a honi táj titkait kutatva szekerezik Brassótól Kézdivásárhelyig – a szabadságról s honfitársairól másképp gondolkodik: „A székely csak kinek tartozik vele, másnak készpénzért sem tűri a parancsot, hiába, neki vérében van a szabadság.”
Régi útirajzokat olvasunk: egyre tartalmasabb a magunkban teremtett csend.
Szigethy Gábor, 2013. március 6.
