"Úgy maradtunk ott Linz környékén, fenn a hegyekben, mint az árvagyerekek. Se parancsnok, se parancs, se vételezés.
Körös-körül a fehér, csipkézett sziklák égbenyúló tornyai, tetejükön, mint süvegcukor, csillogott a hó, és az ormok között kiterjesztett szárnyaikon sasok vitorláztak, vijjogásuk betöltötte és uralta a magasságot. A Nap sütött, fényében tisztán rajzolódtak ki a hegyek körvonalai, az égbolt kéklő hátterében és a lankákon, a megújuló fűben elszórtan néhány muflon legelészett, félkörívű szarvukon fény csillant, ha néha fejüket emelve széttekintettek birodalmukon.
Mögöttünk fenyőrengeteg, és valahol az elérhetetlen messzeségben az otthonunk.
A háború véget ért, de a hirtelen ránk szakadt szabadság inkább félelmet, bizonytalanságot, mint örömet okozott. Igaz, az utolsó napokban már érezhető volt a bomlás, és csalhatatlan jelei abban nyilvánultak meg, hogy egyre többen maradtak le, tűntek el századunkból. A sort a németül jól beszélők kezdték, de amikor gh-ás őrmesterünk is lemaradt, már tudtuk, itt a vég. Ugyanis a mi szeretett Sanyi bácsink egy kukkot sem tudott németül, ám férfias megjelenése azt sejtette, hogy őt valamelyik osztrák menyecske ejtette rabul, és ebben az esetben a nyelvtudás már mit sem számított."
