Dokumentum regényt tart kezében az olvasó, melyben egy valós élet megtörtént képei peregnek előttünk. Éva - a szerző - 1957 őszén született. Abban az évben, amikor a külvilág (a történelem) már javában járja haláltáncát, hogy - Éva sorsával szinte azonos ütemben - kis idő múltán infernális mélységeket érjen el. A féléves csecsemő túlélte az anyai elpusztítási szándékot: "Úgy féléves lehettem, mikor anyánk összevert minket, s kinyitotta ránk a gázcsapot... - írja önéletrajzában. - Tán mondanom sem kell, hogy mindhárman súlyos, életveszélyes állapotban kerültünk kórházba." Az életét megmentették, s "felgyógyulása" után azonnal állami gondozásba helyezték. Következtek az intézeti évek, majd 16 éves, amikor férjhez megy. Rövid időn belül terhes lesz, gyereket szül (aki súlyos betegen jön a világra), 18 évesen elválik. Ezt követik a kiúttalan bolyongás stációi: új férj, új gyerek, majd a következő terhesség után: gyermekhalál, s menekülés az alkoholba. Pár évvel később még élő gyermekei állami gondozásba kerülnek, őt magát pedig (kialakult alkoholizmusa miatt) kényszerelvonóba utalják...
Harminc éves, amikor végleg egyedül marad, összecsomagol, s elindul. Kezdetét veszi a hajléktalan élet, a koldus sors. De ez a végső veszteség - amikor már a valamiféle biztonságot mégiscsak jelentő otthon is semmivé lesz - Éva esetében úgy tűnik, az első, általa meghozott döntés volt. A - bátran mondhatjuk így - választott út keservei hat évvel később meghozták első gyümölcseiket: elkezdett írni. A megtalált kifejezési forma esélyt adott életének. Nem csak a túlélés lehetőségét, hanem annál sokkal többet. A megélt sors tapasztalatainak átadását, másokkal történő megoszthatóságát.
