A szkíta eredetmonda egyetlenegy nép történetét említi, amely isteni akarat folytán három testvérnépre oszlik. Két testvérnép kiválik az ősnépből és elhagyja az őshazát, majd külön-külön letelepedik. A harmadik testvérnép pedig az ősök földjén maradt, és ott él ma is. A különválás után a három testvérnép külön fejlődésnek indult, külön utakon járva külön történelmet írt, de az ősi gyökereket sosem vesztette el. A második mondaváltozatban ősapaként Héraklész (Hercules) személye jelenik meg. Nyilvánvaló, hogy a görög hős neve egy olyan szkíta ős-hős nevét helyettesíti, akit a görögök Héraklészzel azonosítottak. Ő maga a Nap, a Napisten. Akárcsak az első mondaváltozatban, ahol Hérodotosz Jupitert említi a szkíták ősnemzőjének, itt is, a második mondaváltozatban maga a Napisten (Héraklész, Zeusz fia) a szkíta ősatya. Ha még ehhez hozzátesszük, hogy Héraklészt a Rhodosz szigetén élő 'görögök' Magar (Makar) névvel illették, szépen kikerekedik a szkíták eredete. Josephus Flaviusnak a Zsidók története című művéből tudjuk, hogy a szkíták Magógtól, Japhet fiától származtak, ezért hívták őket az ősi időken 'magoroknak'.
Timaru-Kast Sándornak, a nagy sikerű Kelta magyarok, magyar kelták című könyv szerzőjének új, hasonlóan izgalmas művét tartja kezében az olvasó.
