"Ki volt valójában Alkibiadász, aki önmagát Nagynak nevezte?" - kérdezi az i. e. 452-404 között élt athéni hadvezérről szóló művet olvasva a 20. század embere. Vera Mutafcsieva történelmi regényében több választ is ad erre a kérdésre. A választ más és más emberek, a Nyugat és Kelet szülöttei, királyok és polgárok, hadvezérek és egyszerű asszonyok adják meg. S az ítélet időpontja is változik, s gyakran az az érzésünk, hogy az idő változásával a szerepek és emberek is helyet cserélnek egymással. S bár a mikrokozmoszt, a görög Hellászt, a világmindenséghez képest oly kicsiny teret, a gondolat ereje a "szellem makrokozmoszává" alakítja át, és a Földközi-tenger hullámai a nyugati kultúra bölcsőjét ringatják, mégis, a választ nem a görögök mondják el, a tanulságot az író nem velük, hanem az egyszerű thrák asszonnyal, Alkibiadész utolsó és voltaképpen egyetlen igazi szerelmével, Timandrával és a Kelet fiával, a perzsa helytartóval, Tisszaphernésszel mondatja ki, és talán az ő szavaik vonják le a tanulságot is.
Timandra - Alkibiadésznek: "Ezen a világon nincs »ha«. Csak az létezik, ami van; az szül gyerekeket, és hoz gyümölcsöt... Az emberek élőkre és holtakra oszthatók... Hol látsz helyet egy »ha«-nak? Mi ketten még élünk."
Tisszaphernész - Alkibiadésznek: "...Mi itt Keleten bölcsen ítélünk, mert nem hajbókolunk istenek hadának. Mi tudjuk: a világ két véglet, a Jó és a Rossz között feszül, a világ e két őserő küzdőtere. Minden gondolatunk vagy tettünk e két erő valamelyikét szolgálja; harmadik út nincs!"
