Van életünknek egy szakasza, amire ma már nem szívesen emlékszünk vissza. Márpedig megfeledkezni róla hiba lenne. Felnőttünk odahaza egy civilizált társadalmi rend keretein belül, melynek megvoltak ugyan a maga bűnei (mint minden társadalmi rendnek, amit az ember évezredek során kiagyalt), azonban adott lábunk alá egy szilárd padozatot, melyen kétlábú emberhez méltóan, egyenes derékkal állni tudtunk. Ez a padozat a törvény, az erkölcs, a jog és a magántulajdon deszkáiból tevődött össze, nyugati minta szerint, sok-sok nemzedékkel születésünk előtt. Reá születtünk, s úgy nőttünk fel rajta, mint aki odahaza van. Aztán egyszerre csak, egy emberirtó történelmi földomlás során, leszakadt alattunk ez a padozat. A világ, melyben emberré nőttünk, összedőlt. Részben az idő rothasztotta el a deszkákat, s azok, akik hivatva lettek volna a javításokról gondoskodni, nem végezték el a feladatukat. Részben férgek rágták ki a palánkokból az erőt, férgek, akiket restül megtűrtünk magunk között, s akik ellen elmulasztottuk a rend gerendáit évente átitatni a társadalmi szervezetek egyetlen védőszerével s az egymás irányában megnyilvánuló testvéri szeretettel. Végül a viharnak már könnyű dolga volt. A padozat leszakadt, a világ összeomlott körülöttünk, s ott leltük magunkat a romok között, otthontalanul és hontalanul, társadalmilag és politikailag anyaszült meztelen. Ennek az országromlásnak az emberi életekre gyakorolt hatásából mutat be képeket ez a könyv, az író szemén keresztül. Lesznek, akik itt-ott magukra ismernek, s lesznek, akik nem. A szemtanú csak azt írhatta meg, amit látott.
