Az angol klasszikus, Shakespeare zseniális drámájáról nehéz lenne újat mondani. Nem is kell megpróbálni. Hiszen évszázadok múltán oly naprakészek mondatai, találóak szereplői, hogy az ember újra és újra rácsodálkozik, „csak az idő halad”, „mi nem változunk”. Mi, az emberiség, felcímkézve a hiúság, gyarlóság, öntörvényűség, haszonlesés, erkölcstelenség, vagy a pajzánság határtalan jelzőivel.
Az előadás középpontjában a család áll. Az az anya, és fiú, aki különböző módon gyászol, üdvözöl egy új világot, rendszert, ami gyarlóbb, és kuszább lett, mint az előző.
A főhős vívódik az általa vélt igazság és a valóság között. Nyomozásba kezd apja halálával kapcsolatosan, a Szellem megjelenésnek köszönhetően. Azt gondolnánk, hogy egy háborodott elme szüleménye mindez, ám a jó barát Horatio éppúgy részese a múlt feltűnésének, mint maga Hamlet.
Az igazságnak súlyos következményei vannak, ha azt korábban megmásítani szándékoztak néhányan. Így történik ez ebben a drámában is. Tragédiák sorozata, gyilkosságok sora figyelmeztet arra, ha az ember bármely rendszere – egyéni, családi, társadalmi, – megbomlik, nem tudja kézben tartani sorsát, bukik vétkes és ártatlan egyaránt.