Az anya elvette a poharat. „Szomjas volt”, mondta, s a poharat berakta egy szappanos lével teli műanyag edénybe, „mit gondolsz, kér még egyet?” A kérdésre előbb habozás következett, aztán kételkedés, végül egy „nem”. Lamarat az apja felé indult, mert meg volt róla győződve, hogy az anyja nyomban felrobbanna, ha megtudná, hogy a vőlegény eltűnt; összeomlana, a bőre magába szívna minden parfümöt, és félő, hogy ettől megfulladna. Egyéb komplikációkkal is járna, ha az anyjához menne, jelesül, hogy az udvaron álló asszonyok egyetlen másodperc alatt tudomást szereznének mindenről. Úgy riadnának fel, akár a kecskenyáj, ha kígyót látott.
Benali sorait oly mélygyökerű mikro-marokkói tudás járja át, hogy az csak közvetlenül eredeti lehet. Narrátorunk olykor megtorpan, fontolgatást tettet, és kiszól történetéből, hogyan is állíthatná elénk érzékletesen, mondjuk, hősei szülőföldjét – „meséljek… a falu zöld deltájáról, erről a piciny vaginácskáról”? –, és érthető az elbeszélői választás tétje, hiszen ide, a Kalácshegy tövébe, a már kihalt falu egykori családi otthonába rendelte lakodalmát megrendezni az ingatag vőlegény, aki nem sejti, hogy ez a rítus mivé fajul majd.
Elbeszélőnk vérbeli íróként viselkedik, legalábbis amennyire az eredmény felől meg tudjuk ítélni. A helyénvaló viselkedés bizonyítékát, a kitűnő könyvet ugyanis az olvasó épp a kezében tartja.
Závada Pál
