Elmesélem, hogyan lettem egy hétköznapi családban felnövő gyerekből fiatalon bűnöző.
Próbálom minél hitelesebben leírni és visszaadni az olvasók számára a kilencvenes évek alvilágának hangulatát.
Tudatlanul vágtam bele az alvilági életbe, így nem is kerülhettem el a sorsom. Hamar jött a pihenő a rácsok túloldalán, majd körözés, menekülés. Hamis papírokkal átszökve a határon a Francia Idegenlégió, onnan kalandos úton haza. Huszonéves korom elején már kemény bűnözőnek számítottam. Egyre durvább dolgokat vállaltam be, nem féltem semmitől és senkitől.
Nem voltam drogos, nem ittam, nem játszottam el a család pénzét, én bűnöző voltam. Napi szinten ment az autólopás, betörés, lehúzás, később a súlyosabb, erőszakos bűncselekmények: betámadások, pénzbehajtás, zsarolás.
Nem egyszer voltam kénytelen az elveimmel szembe menve megalkudni és lepaktálni olyanokkal, akikkel nem akartam, de barátot nem árultam el soha.
Szembesültem vele, hogy a legrosszabb időszakban csak a szűk család az, akire számíthattam: apám, anyám és a későbbi feleségem Ági.
Néhányszor elhangzik a szerencse szó. Tény, szerencsés csillagzat alatt születtem és valóban voltak szerencsés pillanatok az életemben, de úgy gondolom, amit elértem, azt csak és kizárólag a saját állhatatosságomnak köszönhettem. Az akaratomnak, az erőmnek, de talán legfőképp az eszemnek. Másnak is állt a zászló, de nem tudott élni az adott lehetőségekkel. Nem voltam, és nem vagyok szent!
De egyet bizton állíthatok: "Az alvilágnak nincs romantikája!"
Vigyázat, szókimondó szöveg!
