Borvendég Zsuzsanna - Nagyapám a doni pokolban
“A tragédiák, amelyek nagyapám, ifj. Boross István életét végigkísérték, egyáltalán nem tekinthetők a hosszú élet természetes velejáróinak. Nemcsak két feleségét kellett elveszítenie, de 1980-ban egy szerencsétlen buszbalesetben meghalt legidősebb lánya, a gyermekorvossá lett Marika, férjével, két kislányával és az én testvérbátyámmal együtt. Néhány évvel később meghalt édesanyám, majd másfél évre rá a nagybátyám is. Mindhárom gyermeke sírjánál ott állt Ő, a Don-kanyart megjárt katona, aki azért imádkozott, hogy ne szólítsa el idejekorán a halál, hogy a csecsemőként hátrahagyott kislányának még legyen lehetősége megismerni az édesapját. Végül 92 év jutott neki ezen a világon, és én voltam az utolsó menedéke, az unoka, aki mindig felnézett rá, aki látta a játékos fényeket csillogni a szemében, és aki számára ő maga volt az élő történelem. Korán felismerte bennem az érdeklődést és a fogékonyságot a múltbeli történetek iránt, ezért adhatta át nekem ezt a naplót még gyerekkoromban, hogy őrizzem meg és vigyázzak rá.
Hosszú évtizedek teltek el azóta, költözések és sorsfordulók szabdalták életemet, de a naplót mindig magammal vittem, és egy percre sem feledtem, hogy feladatom van vele. Tudtam, tartozom annyival az emlékének, hogy nem hagyom a sárgult lapok elmosódott ceruzavonásait végképp semmivé válni. Meg akartam őt örökíteni unokái, dédunokái és az ő gyermekeik számára. Azt akartam, hogy emlékezzenek rá. Ha a huncut fény csillanását a szemében nem is idézhetem fel számukra, egy darabot mégis magukkal vihetnek belőle. Az ősükből, aki hazajött a Don-kanyarból, hiszen, ha nem jött volna vissza, ők sem születhettek volna meg. Nagyapám példát mutatott hűségből, hazaszeretetből egy olyan korban is, amikor ezek az értékek egyáltalán nem számítottak érdemnek. Legyenek büszkék rá, hogy ilyen ősük volt, hogy ilyen gyökerek kötik őket ehhez a hazához és közös múltunkhoz!”
