A huszadik század bizonyos szempontból a lélek megcsúfolásának, a lelketlenség variációinak története. A „fehér kultúra” felfuvalkodott intellektualizmusa – több-kevesebb materialista színezettel – inkább csak az ésszel-kézzel megragadható dolgokat tartotta érdeklődésre méltónak. Ehhez képest aztán minden egyéb leértékelődött, mert „szubjektív”, nem jövedelmező, s nem veti alá magát a racionalizmusnak, mint például az érzelmek és a hit világa. E kozmikus gőg, a többszörös gyökérsorvadás nagy szerepet játszik a legkülönbözőbb személyes, kis- és nagyközösségi válságok keletkezésében.
A lélekvesztés, a belső önelhanyagolás félelmetes következményeire már századunk első évtizedeiben felhívta a figyelmet C. G. Jung (1875-1961), a látnokinak is nevezhető zürichi tudós, akinek pszichológiai életműve egyre időszerűbb, hiszen a kívül-belül megtépett emberiség, illetve az egyén akárhányszor magára ismerhet fejtegetéseiben, és segítséget kaphat rendeltetésének megtalálásához. Mindennemű felületesség, öntúlbecsülés, főként pedig zsarnokság voltaképpen fél tőle. Magyarul ezért inkább csak az utóbbi években jelenhettek meg egyes művei, melyek folytatásának éppúgy tekinthető e tanulmányválogatás, mint kapunyitásnak legbensőbb önmagunk veszélyekkel és kincsekkel rakott barlangvilágába. Jung nem forradalmár, nem valláspótlék, hanem igényes kalauz mélységeink ösvényein. Lényünk alapstruktúráiról van szó: érdemes elindulni vele lélekkeresőbe.
