Az elmúlt években elburjánzott cikkek a „rendszer” filmjeiről (a propaganda jellegű, a „fehér telefonos”, vagyis szórakoztató, az ellenállási és tiltakozó filmekről); az újra fellobbanó viták a háború utáni évekről, az ötvenes évek elejének legfontosabb kulturális jelenségeiről, a neorealizmustól a Politechnico-ig; a csatározások a szocialista realizmus zsdanovi értelmezése, Lukács kritikai realizmusa, és Gramsci „népi-nemzeti” felfogása körül; a történészek egyre kitartóbb és eredményesebb kutatómunkája ama jelenségek feltárására, melynek első jelei az ötvenes években bukkannak fel, amelyek a következő tíz esztendőben főszereplőkké válnak (pszichoanalízis, egzisztencializmus, antropológia, revizionizmus), és amelyek abban az időben a filmművészet kapuján is kopogtattak: ezek a jelenségek késztettek arra, hogy átdolgozzam és 1979 küszöbéig menve, korszerűsítsem olasz filmtörténetemet, amely az említett korszaknak, különösen pedig az 1940–1960 közötti éveknek közvetlen dokumentuma és hites tanúbizonysága. Könyvem utolsó, 1960-as olasz kiadása amúgy is elfogyott és az elmúlt években többfelöl jelentkezett igény újbóli kiadására, lévén az olasz film egyetlen olyan összefoglalása, amely a néma korszaktól a neorealizmus utánig folyamatosan ábrázolja tárgyát. Hasznos segítség lehet tehát az olasz filmet illető vizsgálódásokhoz és kutatásokhoz. Az 1895–1961-es korszakról szóló szöveghez alig nyúltam, lényegében pusztán néhány húzást végeztem ott, ahol úgy tűnt, hogy mondandóm túlságosan a pillanatnyi csatározásokhoz kötődött, néhány betoldást pedig azokon a helyeken, ahol szükségesnek véltem az említett csatározásokból fakadt ítéleteim felülvizsgálását (lásd pl. Rossellini második alkotó korszakát).
