"Ki tudja, mi történik a lélekben, amikor szembetalálkozik valamivel, ami mindannak a tökéletes ellenkezője, amit addig elfogadott, a világ rendjének, értelmének tartott? Talán az, hogy ezt az újat, mást, rögtön el is utasítja, mert fél tőle, mert megsejti, hogy az az erkölcsi létét fenyegeti. Vagy éppen az, hogy megérzi benne a szabadság lehetőségét, azt, hogy túlhaladhat önmagán: ismeretlen világok felé.
Baudelaire egész költészete a válasz erre, de különösképpen azok a versek, amelyekben a vonzás mellett, illetve azzal szemben ott lappang valami nehezen megokolható taszítás is. A szépség, az emelkedettség, a finomság erejével szemben az immorális, a szeretettel együtt a gyűlölet, a fölemelkedés vágya mögött a bukás, a szédülés, az elkárhozottság tudata.
Ezekben a versekben tárul föl Baudelaire kettős természetének, s ennek következtében kettős vállalkozásának lehetetlensége: az, hogy a világot, a létet a maga rossz s egyúttal szép, üdvözítő, megtisztító mivoltában fedezze föl és fejezze ki. A lehetetlenség pedig maga is elég esztétikai élmény ahhoz, hogy a költő szándéka előtt meghajoljunk..."
