"Györfi Sándor három évtizedes alkotói pályája a nyolcvanas évektől törés nélkül ível. Minden munkájával lenyűgöz az a mesterségbeli tudás, ahogy uralja az anyagot, amilyen könnyedséggel elénk teríti a legkülönbözőbb plasztikai megoldásokat. Láthatóan azt csinál az anyaggal amit akar, sem a méret, sem a technika nem befolyásolja. Valójában minden az ötleten, a formába kívánkozó gondolaton múlik, s alig van olyan elképzelése, amit nem sikerül teljes mértékben megvalósítani. Nem ismeri a konvenciót, csak a hagyományt. A szobrászat eszközeiben ősi technikákat alkalmaz, kézművesként dolgozik minden munkáján, az első perctől az utolsóig maga teremt. Szobrászművész, aki az éremtől a kisplasztikáig, a többméteres köztéri munkáig a tér kis és nagy felületét uralni képes. A hét és a három dimenzióban egyaránt otthonos. Fő területe a bronz, de a kő faragásában is gyakorlott. "A szobor is egy személyiség - írja - igaznak kell lennie. Nem elég a formai játék, belülről sugározzon erőt. Ezt csak beleérzéssel lehet megcsinálni. Az ember személyisége a mintázás során a kezéből megy át mágikus, megmagyarázhatatlan erővel a szoborba. Az én munkásságom ilyen. Képvisel valamilyen plasztikai rendet, de mindig a belső sugárzás eszközeként."
Kezdetben hihetetlenül szűkszavú volt. Inkább szemlélődött, sokáig figyelte a dolgokat. Aztán megindultak ujjai. Fölényes biztonsággal formálta újra a világot. Tenyérnyi érmektől, portréktól, kecses nőalakoktól hatalmas lovas szobrokig. Tenyeréből áradtak a formák, életre keltek, helyette beszéltek. Egyre népesedő soruk mágnesként vonzotta az embereket. Karcagi műterme szellemi műhellyé vált, ahová vitatkozni, feltöltődni, csodát látni jártak barátok, kollegák."
