Ernest Hemingway az első világháborúban önkéntesként szolgált az olasz hadseregben, s 1918-ban, tizenkilenc éves korában súlyosan megsebesült az olaszok caporettói veresége és visszavonulása után.
Ebből az élményből született egy évtizeddel később a világirodalom egyik legmaradandóbb háborús regénye, a Búcsú a fegyverektől. Hőse, Frederic Henry, az olasz hadseregben szolgáló amerikai szanitéc hadnagy éppoly önéletrajzi alak, mint a Hemingway-hősök nagy része. A romantikus szerelmi események sorába ágyazott, magával rgadó szerelmi történet - amelyről Thomas Mann az írta, hogy "nagy egyszerűséggel és igazsággal írt könyv, igazán férifas könyv , új hangú mestermű" - ma már a huszadik század klasszikus alkotásai közé tartozik, s a legjelentősebb háborúellenes művek egyike. A rendkívül plasztikus, tömör, érett írásművészettel megalkotott regény cselekménye ugyanis félreérthetetlenül kifejezi azt is, amit az író szavakban nem fogalmazott meg: a kiábrándulást a nagyhangú háborús célokból, a romantikus-heroikus eszményekből, s a vádat a gyilkos, háborúzó társadalom ellen - a béke, a szerelem, az élet nevében.
