A táj változatos szépsége, a flóra és a fauna gazdagsága, a kegyes éghajlat (semmi szélsőség), az évezredes lakottság emberi melege természetesen jogosan vonz mindenkit, aki fogékony a mennyei ajándékokra. Valószínűleg divatba sem jöhetett volna a vidék ezek nélkül a föltételek nélkül. Csakhogy a táj, amelyet az ember birtokába vesz, maga is átalakul, valójában az őt birtoklók arcát ölti föl. Ma tehát, ha azt halljuk, Loire völgye, reneszánsz kastélyokra gondolunk, egy művészeti irány gazdag illusztrációját gyanítjuk, valamiféle zárt múzeum-létet. És mégcsak nem is jogtalan a sejtés. Észre kell azonban vennünk, hogy ezzel együtt létezik (sőt, lélegzik) egy élő, egy továbbélő Loire-völgy is, ahol egybemosódnak ünnepek és hétköznapok, ahol a történelem a maga folyamatosságában bujdokol.
