"A történelem az osztályharcok sorozata" - nyilatkozta ki Lenin a "bölcs vezér". Eszerint történelem a Spartacus-féle rabszolgalázadás, de nem az a három római-pun háború, történelem a lyoni takácsok felkelése, de nem történelem az angolok és franciák 100 éves küzdelme, történelem Dózsa "kereszteseinek" rablóhadjárata, de nem az Hunyadi honvédő harca a hódító Iszlám ellen. Így aztánLenin magyarországi történész követőinek hősei természetszerűleg olyan "haladó" személyiségek, mint Dózsa György, Martinovics Ignác, Madarász László, Deminski Henrik, Károlyi Mihály, Szamuelli Tibor, az újra "aktualizált" Ságvári Endre, vagy éppen Rákosi Mátyás és hasonszőrű társaik. Ne csodálkozzunk, - inkább örüljünk -, hogy ezen ikonosztázban nincs helye többek között Hunyadi Jánosnak. Annak a Hunyadi Jánosnak, akit nemcsak a magyarság, de egész Európa megmentőjének tartott. Bezzeg a Funar-féle román nacionalizmus nem ilyen finnyás, ők sietve nyilvánították saját hősüknek az egykori erdélyi származású magyar törökverőt. A fent említett történészek nem győzték belesulykolni a magyar ifjúságba a nagy hazugságot, miszerint a "magyar történelem vereségek sorozata". Aztán jön a Don-kanyar, a világosi fegyverletétel, Mohács, és a kevésbé tájékozottak előtt felrémlik még valami Muhi-pusztáról is. E munka megkísérli Hunyadi Jánost, ezt a színtiszta magyar hőst - akinek valószínűsíthetően Árpád-vér is folyt az ereiben - az őt megillető piedesztálra helyezni. Életét végigkísérte a harc a világuralomra törő ottomán hódítóval, és ez a harc a nándorfehérvári győzelemben érte el csúcspontját. Új történelemhamisítók most azon buzgólkodnak, hogy bebizonyítsák: a déli harangszónak semmi köze Hunyadi világraszóló győzelméhez. Ne higgyünk nekik! Ez is tudatos része többek között a dicső magyar történelem és identitástudat szétzúzási kísérletének.
