Vajon miért lenne dicséretre méltó a jellegtelenség – az, ami íztelen, színtelen, fakó és fád? Vajon nem zsigeri reflexünkkel megyünk szembe, nem a józan észből űzünk gúnyt, ha az ízes, a sokszínű, a sajátos, a csillogó helyett azt dicsérjük, ami jellegtelen?
Márpedig a kínai kultúrában a jellegtelenségnek minőségértéke van, és nem is akármilyen: a „közép” vagy a „fundamentum” minőségére utal. A jellegtelenség motívuma már a kínai ókor gondolkodásában fontossá válik, legyen szó akár a Bölcs alakjának megrajzolásáról, akár az Út, a tao megidézéséről. Innen termékenyíti meg azután Kína esztétikai hagyományát: nemcsak azért, mert a kínai művészet egyik alapvető intuíciójáról van szó, hanem azért is, mert a művészet feladata feltárni – hiszen csak a művészet képes érzékletessé tenni – e fundamentális íztelenséget: a hangon, a versen, a festett képen keresztül a jellegtelenség megélt tapasztalattá lesz.
Esszéjében François Jullien, a neves francia filozófus-sinológus a jellegtelenség fogalmából kiindulva veszi szemügyre a kínai költészet, festészet, zene – de egyúttal a szélesebb értelemben vett kultúra és filozófia – világát, hogy behatoljon e mienkétől távol eső gondolkodás nagy misztériumába.
Arra keresi a választ, honnan az értékeknek e számunkra zavarba ejtő előjelváltása, amely az esztétika és a gondolkodás egy az európaihoz képest egészen másfajta lehetőségének nyit kaput.
