Progresszív rockzene, A magamfajta harmincon túlinak a csodálatos 1967-73 közötti korszak jut eszébe. Akkoriban minden progresszívnak számított, ami más volt, mint a slágerzene, az ötórai teák muzsikája. Amikor a Bee Gees andalított, mi a Colosseum-ot, a Jethro Tull-t, az ELPT-t hallgattuk néma áhítattal. Akkoriban vált igazán jelentős a nagylemez fogalma, amely nemcsak találomra összegyűjtött dalok 30 centis korongja volt, hanem egységes koncepció alapján készült. Nem érdekeltek bennünket a háromperces dalocskák, de gyertyafénynél hallgattuk a 20 perces Pink Floyd- kompozíciókat. A mi félisteneink nem a Marc Bolanok voltak, hanem az Ian Anderson-ok, a Stevie Winwood-ok, és tiszteletünket nem képeik kitűzésével fejeztük ki, hanem szövegeik műfordításaival - akár angolóra helyett is.
Progresszív rockzene? Most már 1989-et írunk. Létezik-e ez a zene még? Hogyan létezne, amikor Ian Anderson maga mondja, hogy a Jethro Tull eklektikus zenekar, amikor a Genesis tagjai budapesti fellépésük előtt kifejezetten kérik, hogy a progresszív zenekar kifejezés ne szerepeljen beharangozóban? Akkor mi miért használjuk mégis ezt az idejétmúlt kifejezést?
Talán azért, mert jobbat azóta sem találtak ki. Ez a zene azért haladó (azaz progresszív), mert fejlődőképes. Legnagyszerűbb előadóik egy-egy lemeze után nem kell attól tartanunk, hogy a következő ugyanolyan korong lesz. Ők azok, akik ma is kísérleteznek, és ők azok, akiket nem lehet egyetlen masszává gyúrni.
